Régi szavak – új szótárak (8.)

A sorozat több mint húsz évvel ezelőtt indult, s a 115. résznél tart. Alkalmanként tizenöt-húsz kifejezést szótároz, így kiszámolható, hogy időközben legalább kétezer szóval gazdagodott a nyelvünk (az Új magyar szavak szótára a 2015-ig összegyűjtött anyagot külön kötetben is közreadta – arról viszont nincsen kimutatás, hogy mennyivel több szavunk merült feledésbe).

Sokan vannak, akik egész életükben nem használnak ennyi szót, ám azok is, akik ebből a nyelvi anyagból építik föl a beszédüket. Gondoljunk például a mára szinte mindenütt használt, az angolból átvett random mellett az olyan kifejezésekre, mint az információs technológia terjedésével kialakult kockafej vagy a mikroblogok használatát jelölő tumblizás, a fullos techcég, amely az okosfaluban is ott van; a magyarosított hangújságot mellőző podcast, illetve a köznapi és filmkritikai nyelvbe egyaránt beépült spoilerezés.

Ez utóbbi ugyan minden váratlan fordulat és csattanó elrontója, nem is szeretik a sorozatfüggők, a nem szótározott szavak jövőbeni folytatását azonban nem lehet előre látni, hiszen egy-két évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy a vakcinairigység is be fog lopakodni a nyelvünkbe és lelkünkbe? Itt az utóbbi szűk három év kínálatából szemelgetek – szokásomhoz hűen nemcsak a jelentés magyarázatát fogalmazva meg, de a hozzá kapcsolódó képzettársítá­saimat is.

Forró krumpli. Olyan témát jelöl, amelyhez nem szívesen nyúl a politikus. De nem minden politikus egyforma, vannak köztük meggondolatlanok is. Ha valaki például krumplit visz a parlamentbe, és ott mutogatja, miközben ostobaságokat beszél, valószínűleg fogalma sincs róla, hogy a krumpli ugyanúgy megfő a politikus levében, mint a konyhai tűzhelyen. Azt még kevésbé tudja, hogy az egész pártja is látványosan megfő majd egy másik politikus és párt boszorkánykonyhájában. Az így összezagyvált menüben csupa ehetetlen étel fog szerepelni.

Kőgazdag. Ezt arra mondják, aki nagyon gazdag. Ha metaforaként kezeljük a kifejezést, az alapja egy hasonlat: olyan, gazdag, mint a kő. A kő azonban a geológusnak egészen mást jelent, mint a teológusnak vagy mint a költőnek, a gyémántbányásznak és a menyasszonynak. Nem beszélve a Péterekről, akiknek a névadója olyan kőszikla volt, amelyre egyházat lehet építeni. A kövekből aztán lehet egy házat emelni vagy hidat és utat húzni, ám a szellemi híd- és útépítők inkább a közösséget gazdagítják, s maguk a nyirkos kövek tömlöcében vacognak, míg a szétfolyó parti fövenyre és a morált nem ritkán mellőző szólamokra fölhúzott szabadság fennen hirdeti önmagát.

Gasztroblogger. A gasztronómiát nagyjából befogadtuk, bár sokan ezzel a művészettel is úgy vannak, mint az avantgárddal és a posztmodernnel: 1. a minőséget nem csillagokban mérik, az árakat tekintve pedig nem a csillagos ég a mérték; 2. jól néz ki, de nem biztos, hogy ízlik, és a gyomorban úgyis minden összekeveredik; 3. ez valami úri huncutság, az édesanyám jobban csinálja; 4. bármi más.

A bloggerrel is megbarátkoztunk, mert mi mást tehettünk volna? Gyermek- vagy kamaszkorunkban mi is írtunk naplót, ha csak egy hétig is, az internet pedig mindenkit gyerekké vagy kamasszá tesz: könnyen elhiheti, hogy az, ami vele történik, sokakat érdekel. Vagy senkit, de ő akkor is elmondja. Csakhogy amíg mi összetéptük a naplót, mert túl sok mindent kifecsegtünk benne, az internet nem felejt (szokták mondani), legfeljebb letilt, mert szabad.

A gasztroblogger pedig direkt idegesíti az embert. Sok olyan szót használ, amit nem ismerünk, olyan hozzávalókat sorol, amelyeket nem tudunk beszerezni, s olyan recepteket ír le, amelyeket nem szabad követni, ha ehető ételre vágyunk. Viszont jó fogyókúrás ajánlat, ha evés helyett olvassuk a gasztrobloggerek bejegyzéseit!

Hómofisz. Hivatalosan home office, de ha az érvényes akadémiai helyesírás az e-mail helyett az ímélt is megengedi, nevezzük így. Voltak, akik a járvány előtt is kedvelték a távmunkát, mert igyekeztek távol tartani magukat a munkától.

Egy villanyszerelő vagy egy sebész ugyan nehezen tudott volna ebben a formában hatékony eredményt elérni az ügyfél vagy a beteg elhalálozásának veszélye nélkül, a hivatalok jól működtek, és a tanárok is több-kevesebb sikerrel teljesítették feladatukat. A diák bejelentkezett, a tanár beszélt, de ha a diák nem kapcsolta be a kamerát (mert lehet, hogy nem is volt neki), közben azt csinált, amit akart. Egy ismerős egyetemi tanár mesélte, hogy az előadására szinte mindenki bejelentkezett, azonban csak az egyikük kamerája volt bekapcsolva. Az a hallgató pedig vak volt.

Neolaj. Ez ugyan saját „gyártmány”, az „új olaj” továbbújítása (afféle neo-olaj), az elíziós, a duplázódást elkerülő hangkieséssel is játszva, jelentése azonban ugyanolyan metaforikus. Az olajról tudjuk, hogy nyersanyag, de vajon mi lehet az a különös „anyag”, amelyre fölépül az új korszak gazdasága? – Nos, ez a személyes adat! A világhálón, a közösségi platformokon és az információmegosztó hálózatokon való jelenléttel, de akár már egy internetes kereséssel is, szeretnénk vagy sem, személyes adatokat osztunk meg.

Legyen az a szabadidő eltöltése vagy a pénz elköltése, és a vásárlási szokások mellett sokat merítenek az algoritmusok megrendelői az ideológiai nézet vagy a vallási és politikai hovatartozás adataiból is. Bizony, az ember a 21. századra adatokká vált, beteljesítve József Attila disztópiá­ját. Mert mit írt a Levegőt! című versében 1935 őszén? „Emberek, nem vadak – / elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, / nem kartoték-adat.” A költő verslogikáját követve: ha adatokká válunk, egyúttal lemondunk a saját vágyainkról is, a szabadság nem rendet szül, hanem káoszt (hiszen nem is szabadság!), a „szép, komoly” fiakból pedig olyan agresszív kamaszok lesznek, mint akiket Golding regénye (A Legyek Ura) rajzol meg előttünk.

(A szerző irodalomtörténész)