Nyári Gábor

Vélemény és vita

Egy nap – Ötszáz év (2.)

Megszállás és függetlenség változó értelmezései a magyar közjogi gondolkodásban

Magyarország legkésőbb az Anschlusstól, 1938-tól kezdve kényszerpályán mozgott. Teljes függetlenségét – jogi értelemben is – azonban akkor veszítette el, amikor 1944. március 19-én Németország megszállta a háborúból kiugrani akaró, a követeléseket nem teljesítő „vonakodó csatlóst”. A németek elveszítették a háborút, helyükre azonban új megszálló érkezett, a szovjet Vörös Hadsereg, így valójában egy pillanatra sem volt esély a függetlenség visszaszerzésére. A második világháború után azonban az addigi, tradíciókra erősen alapuló politikai gondolkodás is átalakult.

Ennek elsődleges oka, hogy a megszálló szovjet tankok árnyékában kialakuló új rendszerben senki sem kaphatott vezető szerepet, akinek bármilyen módon köze volt a Horthy-korszak intézményrendszeréhez, kormányzati politikájához vagy kormánypártjához. Így állt elő az a helyzet, hogy azok a politikusok, értelmiségiek, akik az ezeréves magyar államban és annak alkotmányában gondolkodtak, börtönbe kerültek, elhurcolták vagy elhallgattatták őket, netán emigrációra kényszerültek.

Az emigráció úgynevezett ’45-ös csoportjának legfőbb érvelése az volt, hogy semmit nem lehet elfogadni abból, ami Magyarországon a második világháború után ment végbe, mert az ország területét megszállás alatt tartják a szovjetek. Esetükben a történelmi alkotmányra alapuló érvrendszerben egy újabb változás állt be: a megszállás mint a magyar függetlenség gátja immár nem csupán egy, hanem a legfőbb tényező volt. Ez egyben azt is eredményezte, hogy a ’45-ösök semmit nem fogadtak el abból, amit Magyarországon a teljes kommunista hatalomátvételig terjedő időszakban a demokratikus alapon álló pártok kivívtak.

Az a magyar alkotmányos nézetrendszer, amely Deák idejében kompromisszumokkal ugyan, de még képes volt a változásra, azt követően megmerevedett, a két vesztes világháború, a német, majd az orosz megszállás után, az emigrációba kerülve el is torzult.

Eközben a második világháború utáni átmeneti korszak magyarországi politikusai­nak többsége már teljesen elszakadt a történelmi alapoktól, és ez ugyanúgy igaz a demokratikus alapokon nyugvó pártok tagjaira és vezetőire is.

Amikor Magyarország megcsonkításáról beszélünk, viszonylag ritkán kerül szóba az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés. Pedig a párizsi békediktátum nemcsak visszaállította a trianoni határokat, hanem ha minimálisan is, de még tovább szűkítette az ország területét. Mindemellett pedig a magyar jogrendben addig teljesen példátlan esetként a békeszerződés 22. cikkelye – az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalak fenntartása céljából – engedélyt adott a Vörös Hadseregnek az ország területén való tartózkodásra, vagyis a megszállásra.

A magyar alkotmányossággal ellentétes számos jogszabály érvénybe léptetése és elcsalt választások után jött az utolsó döfés: 1949. augusztus 20-án, keresztény államalapításunk ünnepén az ekkor már a demokratikus erőkkel leszámoló és teljes hatalmat gyakorló kommunisták bevezették az új, sztálinista alkotmányt, az ország államformáját pedig népköztársaságra változtatták. Mindemellett azonban ne feledjük: Moszkva Rákosiékat és ezáltal hazánkat is teljes kontroll alatt tartotta.

1955-ben Ausztria újra függetlenné vált, a szovjet csapatok kivonultak területéről.

A békeszerződés értelmében Magyarországot is el kellett volna hagyniuk a megszálló erőknek, erről azonban szó sem lehetett. A diktatúra egyik legfontosabb fenntartó eszközétől nem lehetett holmi nemzetközi békére hivatkozva megszabadulni. Ezért került sor a szovjet érdekszférába tartozó országok között a Varsói Szerződés megkötésére.

A „barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés” valójában nem volt más, mint egy hivatalos engedély a tagállamoktól, hogy területükön szovjet csapatok tartózkodhatnak, illetve egy katonai konfliktus esetén a Szovjetunió még a nemzeti hadseregek egyes egységei felett is diszponálhatott. Felesleges is erről részletesen írni: egy ilyen „önként” vállalt szerződés aláírása, meglátásom szerint, minden szempontból szöges ellentétben volt a magyar alkotmányos hagyományokkal.

Annak, hogy Magyarország 1956-ban fegyvert fogott a diktatúra és a megszálló szovjet csapatok ellen, semmi köze az alkotmányos hagyományokhoz. De a magyarság saját bőrén is megtapasztalta a megszállást, a mindennapos erőszakot, és tudta azt az alapelvet, hogy független országban nem lehetnek megszálló erők. Bár nem lehet azt mondani, hogy a magyarságnak ’56-ban kiforrott elképzelései lettek volna, a függetlenség biztosan a legfőbb követelések egyike volt.

Amíg 1848-ban a vértelen forradalom 12 pontjának tizedik követelése volt, hogy „a külföldieket vigyék el tőlünk”, addig 1956-ban, túl két világháborún, Trianonon, a holokauszton, a Gulágon, a MEFESZ 16 pontjának élére került a mondat, hogy „Vonják ki a szovjet csapatokat!”, az utcákon mindezt a „Ruszkik haza!” feliratok erősítették meg.

A ruszkik nem mentek haza, vérbe fojtották a szabadságharcot, és a már Kádár János nevével fémjelzett diktatúra legfontosabb tartóoszlopaiként még három és fél évtizedig maradtak. Mindezek után különös bátorságra vall, hogy a rendszerváltás időszakában az ellenzéki csoportok egyre erőteljesebben fel mertek lépni a diktatúra ellen.

A rendszerváltás időszakának felemelő pillanatai közé tartozik, amikor 1989. március 15-én Cserhalmi György felolvasta az ellenzéki csoportok által közösen megfogalmazott 12 pontot, benne a szovjet csapatok kivonásának követelésével, vagy mikor pár hónappal később, 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén Orbán Viktor a Hősök terén százezrek előtt követelte ugyanezt.

Arról sem feledkezhetünk meg ugyanakkor, hogy a rendszerváltás minden folyamata – beleértve a kerekasztal-tárgyalásokat, a köztársaság kikiáltását, de még a demokratikus választásokat és a kormányalakítást is – úgy zajlott le, hogy a Vörös Hadsereg egységei még hazánkban tartózkodtak, és elvileg bármikor bevethetők voltak. Vajon másképpen zajlott volna le a rendszerváltás, ha nincsenek az országban megszálló erők? Mennyiben lett volna más a haldokló pártállam tárgyalási pozíciója a szovjet tankok nélkül?

Vajon a történészekkel teletűzdelt Antall-kormány tagjai mennyire gondolkodtak el azon, hogy a magyar történelmi jogfejlődés szerint egy szuverén, független államot irányítanak-e az első időszakban? Ezekre a kérdésekre aligha kaphatunk már választ. Beszélni azonban kell róluk. Ahogy beszélni kell arról is, hogy ha a függetlenség és a megszállás kérdését az elmúlt évszázadok magyar közjogi gondolkodását áttekintve vizsgáljuk meg, egészen más színezetet kap 1991. június 19-e.

Előttünk vannak a képsorok, ahogy éneklő, nevetgélő, integető bakák tömött vagonokban hagyják el az országot, majd Viktor Silov altábornagy, tisztelegve és kezet fogva magyar kollégáival, átlép a határon. El tudjuk magunkban énekelni a Beatrice Boldog szép napok című slágerét, és tudjuk a mögöttes jelentéstartamát is. De ezekben az utolsó napokban vagy akár években nincsenek benne a megölt forradalmárok, a Gulágra hurcoltak, a megerőszakolt nők, az ártatlanul kivégzettek.

Ahogy nincsenek benne a holokauszt áldozatai sem. Nincs benne a függetlenségért vívott közel fél évezredes harc, a márciusi ifjak vagy Rákóczi törekvései, ahogy nincs benne a mohácsi csatamező sem. Éppen ezért, ha 1991. június 19-e történelmi jelentőségéről beszélünk, fontos, hogy ne csak a távozó szovjet katonákra gondoljunk, hanem a teljes elmúlt fél évezredre, és e szerint értékeljük át ezt a napot.

(A szerző történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum ügyvezető igazgatója)


 

Kapcsolódó írásaink

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Geopolitikai nagyhét

ĀJúnius második-harmadik hete szokatlanul gazdag volt geopolitikai eseményekben, előbb a G7-országok vezetőinek találkozója az angliai Cornwallban, majd NATO-csúcstalálkozó Brüsszelben, végül az amerikai és az orosz elnök találkozója Genfben