Status quo

„Van még valami, ami számomra is csak utóbb vált világossá: a szocializmus éppen akkor omlott össze, amikor meghódította a nyugat-európaiak szívét. A keleti szocializmus összeomlása a nyugat-európai baloldal számára a legnagyobb és legsúlyosabb vereség volt, amit valaha is átéltek.”

Azt hiszem, ez egyike az utóbbi időszak legfontosabb közléseinek. Arnold Vaatz, a német keresztény uniópártok (CDU/CSU) Bundestag-frakciójának frakcióvezető-helyettese mondta. S különösen az lehet, ha leásunk egészen a gyökérzetéig. Megérthetünk valamit a Magyarországot tíz éve folyamatosan elérő, sokszor az értelem határain túlinak tetsző intenzitású, politikai, ám lényegét tekintve kulturális támadások motivációjából. Miről is van szó?

Nem nagyon régen került a kezembe Warren Ellis és Darick Robertson Transmetropolitan című, 1997. júliusa és 2002. szeptembere között havonta megjelenő képregényének teljes gyűjteménye, eredményeként a családi szokásnak, hogy a feleségemmel szerettük megnézni, elolvasni, meghallgatni mindazt, amit a gyermekünk. A gyermek közben felnőtt, a szokás megmaradt.

Ennek köszönhetően számos olyan dolgot ismertem meg – annak idején SpongyaBobot, Harry Pottert, majd pár évvel később a Sons of Anarchy című sorozatot, a rapet és a cyberpunk képregények világát –, amelyek mellett egyébként, lehet hogy elmentem volna. Transmetropolitan nem egy jó hely, annak ellenére, hogy bármelyik lakója az lehet, ami és aki csak akar. Nemet, sőt fajt is válthat, felturbózhatja képességeit, letöltheti a tudatát, és ha nem alakulnak kedvére a dolgok, akár le is fagyaszthatja magát pár évre.

Érdekesek ezek az emberiség jövőjével – ami egyre több helyen párhuzamosnak látszik a jelennel – foglalkozó alkotások. Soha nem szépek, harmonikusak és boldogok, noha az őket életre hívó kor és kultúra fókuszában az egyén mindenekelőtti kiteljesedése és boldogsága áll. Az új kor előtt született ember nemigen hitt abban, hogy itt, ezen a világon tökéletes boldogságra lelhet. Aztán jött a haladás mítosza és vele a hamis képzet, hogy a tökéletes boldogság még itt, ezen a világon megszerezhető. (Mára aztán mintha a boldogság keresésének magától értetődő jogát lassan átvenné a tökéletes evilági boldogsághoz való, elidegeníthetetlennek tételeződő és elvárt jog.)

Nem csoda hát, hogy a világ nyugati fele elég régen mozgásban van, állandóan siet, és a rossz eltiprása érdekében mindenféle forradalmak hevületében, a távoli jövő bűvöletében él. De a világ romlandó, nem egy tiszta lap, tele van tökéletlenséggel, kiszámíthatatlansággal, és az ember választásainak, cselekedeteinek mindig meglesznek a következményei. Ez jelenti a falat, amihez, úgy tűnik, mostanra elérkeztünk.

Új mítosz kellene, mert az eddigi nem ad választ a világban feltorlódó problémákra. És mit tesz egy sokáig hegemón helyzetben lévő, vitalitásában elgyengült, megújulásra képtelennek látszó kultúra letéteményese, az Arnold Vaatz szavaival „jelentős nárcisztikus sérelmet szenvedett” Nyugat? Még intenzívebben kéri számon e kultúra meghatározó attribútumait, és lassan minden gátlást elvesztő agresszivitással igyekszik megsemmisíteni az erre veszélyesnek ítélteket.

Ha valaki elindul a kereszténydemokrata politikus szavai nyomán, felfejtheti, miért is alakult ki nálunk a rendszerváltoztatás után gyorsan egy kizárólagos kulturális tér, miért voltak sokáig érthetetlen módon a bukott kommunizmus képviselői elfogadottabbak Nyugaton, mint a rendszerváltó küszködők. Felrémlik a hangzavar oka is: egy hegemónia megbontása nehéz, a legkisebb elemének bolygatása is nagy zajjal jár. Magyarországon éppen ez történik, a sokszor ránk olvasott váddal ellentétben nem a demokrácia, hanem a posztkommunizmus status quójának a lebontása.

(A szerző lapszerkesztő)