Hát ezért kell iszlám és marxista világforradalom

Figyelem, ahogy mára kisebbségbe szorulva, de mégis okosan küzdenek. Küzdenek a félelem ellen, amely átveszi a teret ott, ahol fiatalos reményeknek és idealizmusnak kéne élnie, az a félelem, amiről 89-ben azt hittük, hogy bezártuk egy vasúti kocsiba és visszaküldtük Moszkvába, meg ahonnan érkezett. Újra félnek a fiatalok, és nem minden ok nélkül. Látják, ahogy saját generációjuk privilegizáltabb tagjai mindannyiuk jövőjét dobolva és énekelve, lelkes ifjú hévvel cserélik egy erőszak uralta új sötét korra.

Annyi előnyünk azért van, hogy nem kell tanácstalanul tépelődnünk a jelenség értelmezésén, a moszkvai vonatra szerencsére mégsem tettünk fel mindent, ami onnan érkezett. Dosztojevszkij 1864-ben írt, Feljegyzések az egérlyukból című regényében tökéletes orwelli jövőbe látással fogalmazza meg ezt a végzetes jelenséget, amely elvakítja és rombolásra készteti a civilizációs stafétát épp átvenni készülő generációk gondolkodását. E könyv megjelenése óta sok okos dolgot írtak a témáról, de újat nemigen, ezért, Fjodor Mihajlovics, átadom neked a szót.

A jövő embere nyilván nem akarhat magának hátrányos dolgot, ez illogikus lenne. De mégis létezik egyetlen eset, amikor szándékosan és következményeinek teljes tudatában választja a káros és buta dolgot: ez az, amikor érvényesíteni akarja magát azt a jogát, hogy épp egy buta és káros dolgot válasszon magának. Le akarja vetni a kötelesség és felvilágosult racionalitás spontán kínálkozó kötelékeit, és meg akarja valósítani az emberi természet által nyújtott különleges kiváltságot, mégpedig azt, hogy saját szeszélyeit érvényesítse az észszerűség szabályai kárára.

De miért csalogat karjaiba a szinte csak pusztítást és káoszt ígérő emberi szeszély? Miért olyan ellenállhatatlan az, hogy a józan ész által kínált minden előnyt félredobva rohanunk a kárhozat felé? A jövő embere csakis a szeszély lázadásában látja legféltettebb kincsei, személyiségének és egyéniségének megőrzését. Ezt akarjuk, ez az, ami nekünk kell, és hagyjuk békén a megokolásokat, az előnyöket, a jövőképet, meg a hasonló lehangoló atyai intelmeket. Így a szeszély az okozója annak, hogy a világtörténelmet mindennek elmondhatjuk, épp csak észszerűnek nem.

Lássuk el a jövő emberét mindennel, amit szeme-szája megkíván, merítsük a feje búbjáig boldogságba, ruházzuk fel az emberi szabadság minden elképzelhető formájával és ültessük egy olyan jólétbe, hogy ne maradjon semmi más tennivalója, csak az, hogy pihenjen, „mézeskalácsot egyék, és a világtörténelem folytonosságáról gondoskodjék – az ember csupa hálátlanságból, merő gúnyból akkor is, igen, akkor is aljasságot csinál. Kockára teszi még a mézeskalácsot is, és csak azért is valami egészen végzetes ostobaságot kíván, csakis azért, hogy ebbe az egész pozitív észszerűségbe belekeverje a maga végzetes, fantasztikus elemét”.

Így akarja hát magának az ember bebizonyítani, hogy nem valamiféle mechanikus külső erők által mozgatott zongorabillentyű. Az üres ostobaságával, a valóságtól lehető legmesszebbre kitolt fantazmagóriákkal győzi meg magát arról, hogy még mindig ember, aki ellen tud állni a természet és a józan ész törvényeinek.

De abban az esetben is, ha tudományosan, történelmileg bebizonyítaná valaki az új generációnak, hogy ezzel éppenséggel az évezredek során jól bevált társadalmi és természeti törvényeknek engedelmeskednek, hogy az ostobasághoz való ragaszkodás provokatív aktusával épp azt teszik, amit az előző, közösségüket romba döntő sikertelen generációk vittek véghez, dacból akkor is ragaszkodnának a magukéhoz. És ha ez sem hallgattatná el azon belső hangot, amely azt súgná fülébe, hogy ecce homo, nem tudsz másként, mint emberként cselekedni, akár rombolással és káosszal is, a szenvedés állati sorba döntő formáival is, de a végsőkig ragaszkodna a magáéhoz.

Átkot szórna a világra, az elődökre és a jövőre, amelyet épp neki kéne megteremtenie, csak hogy meggyőzze magát arról, hogy ő egy végtelen autonómiával rendelkező egyén, nem pedig zongorabillentyű. És ha épp azzal akarjuk megakadályozni az önpusztításban, hogy ezt a reakciót is pontosan matematikailag előre kiszámítjuk neki, hogy lám, te így fogsz cselekedni, hogy kitérj a történelmi és természeti törvényszerűségek elől, akkor az őrületet választaná, hogy a józan észt és észszerűséget akkor is elkerülje. Ezt az utat neki feltétlenül végig kell járnia ahhoz, hogy bebizonyítsa, ő nem zongorabillentyű. Még annak árán is, ha ezzel mindent és mindenkit elpusztít maga körül.

Eddig Dosztojevszkij. Innentől pedig a 2022-ig vezető, szinte lassított filmként pergő események, amelyekben az antihős kultuszában elveszett generáció eldönti, történelmet akar-e írni vagy pedig a történelmet lezárni, legalábbis a sajátját. De az ilyen utópiának, amely lavinaként nyeste le az utolsó húsz év szinte minden új és egészséges hajtását, egy gyengéje van: add az emberek kezébe, és ripityára törik csak azért, hogy megnézzék, nem származik-e ebből valami érdekes, valami eredeti. Ha másért nem, csak azért, hogy szeszélyeik szóhoz jussanak.

Adj meg fiataljainknak minden földi jót, elégítsd ki érzékszerveik és szeszélyük minden kívánságát, és figyeld tehetetlenül, ahogy a másik oldalon csak dekadencia születik. Mert ami a pusztítás és pusztulás romantikus eszményét táplálja bennük, az a felfedezés és értelem iránti ősi vágy, amit nekünk sikerült a szeretetünkkel épített kényelem hegyei alá temetnünk.

(A szerző teológus, újságíró)