Kiss Antal

Vélemény és vita

Levél Ferenc testvérnek, a római pápának (2.)

Szentatya!

Keresztény Európánk már csak nyomokban hordoz kereszténységet. Feltehetjük a kérdést: nem vagyunk önazonosak, elfelejtettük helyesen szeretni magunkat és felebarátunkat, nem értjük a testvériség szót? Szeresd felebarátodat, mint önmagadat, szeresd ellenségeidet – tanít bennünket, és mi elfordítjuk a fülünket, mert ellenség nélkül sem üzletben, sem politikában nincs siker. Mindig és állandóan valakit le kell győznünk, csak épp a magunk hitetlenségét nem tudjuk legyőzni, nem tudunk testvérként nézni egymásra. Fratelli tutti, mindannyian testvérek. Ne csodálkozzon, Szentatya, hogy nem értik, nem értjük.

Ami ezeknél rosszabb, felülve médiahisztériákra, nem is akarják önt érteni. Egyre több helyen hiányzik a kód, a krisztusi tanítás kódja, az evangéliumok kódja. À la carte keresztények lettünk, ami jó, azt használjuk, ami nem, azt meg sem említjük, mert még kellemetlen lehet. Mi, magyarok és európaiak egy külső szemlélőnek sokszor gőgösnek, büszkének, nagyhangúnak tűnhetünk. Be kell vallanunk magunknak, ebben a féktelen zűrzavarban a tüzérekhez hasonlóan nagyothallók lettünk, elkiabálunk egymás mellett. Nem vesszük észre, hogy szép lassan kiürülnek a templomaink, aztán az iskoláink, végül az otthonaink.

Mi magunk tesszük ezt a kontinenst egy nagy öregotthonná. Aztán hitevesztetten csodálkozunk, hogy otthonainkba, iskoláinkba és bezárt templomainkba új lakók jönnek. Az hagyján, hogy nem olvassuk, hallgatjuk az ön szavát, hogy nem imádkozunk önnel, de európai iskoláinkból is kikerülnek a keresztek, családi asztalainkról szelektív konténerekbe, jobb esetben könyvtárakba kerülnek a Bibliák, immár lassan nemzedékek nőnek úgy fel, hogy Jézust csak mémekben vagy karikatúrákon látják.

A pénz, a jólét, a hedonizmus lettek a főparancsok, ebből kifolyólag lelkileg, szellemileg és testileg is elhájasodtunk. A legjobbkor jön hozzánk, mert betegek vagyunk, és orvos kell a betegnek. Kérem, maradjon köztünk majd egy kicsit hosszabb időre, gyógyítson bennünket, ahogy Csíksomlyón is tette.

Akkor, ott, a magyarok szent hegyének szoknyáján, a szakadó esőben bőrig ázva, sok ezer társammal a biztonsági őrök körültekintő munkájának köszönhetően több órán át araszoltunk felfelé a sárban. Isten népe vonult. Isten magyar és román népe. Együtt. II. János Pál a kommunizmus vége utáni első beszédében Esztergomban azt mondta nekünk, hogy Isten népe egy. Bocsássunk meg kínzóinknak, gyötrőinknek, lelki, szellemi hóhérainknak, gyilkosainknak, mert Krisztus értük is meghalt. Hú, de kemény.

Az is kemény, hogy ön is ugyanezt mondta, csak magyar–román relációra. Isten népe egy. Az Eucharisztia egy. A felajánláskor, az Úrmutatáskor kisütött a csíksomlyói nyeregben a nap, a mellettem álló – a magyar miséből egy szót sem értő, de ragyogó tekintetű románokkal fogtunk kezet a kiengesztelődéskor. Sosem gondoltam volna. A Lélek ott fúj, ahol akar. Ön nagyon fáradt volt akkor, mert helikopter helyett kocsival jött. A viharok ellenére vállalta az utat – majd hazafelé csodálattal beszélt Erdély tájairól – és a világtörténelem első pápájaként egy szál arany rózsát tett le a magyarok Madonnájának lábai elé. Sokan felháborodtak, hogy miért nem tett politikai nyilatkozatot ősi, honos népünk romániai jogai mellett. Most ugyanezek a fősodratú megmondósok teszik fel a kérdést, hogy Őszentsége miért politizál?

Ilyenek vagyunk mi, Isten népé­nek magyarjai. Nézze el nekünk, szeressen így bennünket. Jöjjön el egy kicsit hosszabb időre hozzánk, legyen itt abban az országban pár napot, amely államiságát a pápától kapta 1021 éve, menjen el a visegrádi négyek többi országába is, mert gazdaságfilozófiai és társadalomelméleti szinten leginkább mi válunk Európa új keresztény alapjaivá, még ilyen gyengeségünkben is. Méltányolja, kérem, igyekezetünket. Olyan jó volna, ha minél többen megértenék, amit lassan harminc éve ismételnek tiszteletre méltó elődeivel nekünk: egy az európai origó, Krisztus, az evangéliumi tanítás. Ez a habarcs, a kötőelem, a biztonság.

Ferenc atyám! Ne köntörfalazzunk! Európa régi jó alapokra rakott épülete roskadozik. Pereg ki a habarcs, lötyögnek a téglák, befúj a likakon a szél, nyikorognak az ajtók, az ég felé futó tűzlétráink fokai kiestek. Európa lelkileg szinte halott. Ezért nem tudja fogadni, és ezért nem tud mit kezdeni a migránsokkal mint emberekkel. A hitetlen európai a hívő muzulmánnal, aki bárhol is van, még mindig letérdel kelet felé, szőnyeg híján akár egy kartonlapra, ha üt az istenimádat belső órája.

Európa egyes vezetőinek naivitása és önző gazdasági érdeke volt a sok szerencsétlen elüldözött, rászoruló mellett a kontinens gazdagságát elirigylő, ügyeskedők millióit is idecsődíteni, sokukat hullámsírba küldeni, magukkal vonszoltatni asszonyaikat és gyermekeiket. Egyik barátom, kiváló mérnökember nemrég menekült haza családjával Párizsból, öcsém, aki tizenöt éve él egy német katolikus püspöki és egyetemi központ csodaszép kisvárosában, szintén hazamenekül. Ők is menekültek, a hanyatló, rohadó Nyugat menekültjei, mert nem bírják elviselni, hogy kiskorú gyermekeiket egy gendervilág lelkileg prostituálja, antiszociálissá tegye.

Ki vannak téve a migráns fiatalok keresztény kiskorúakat is megcélzó „kábítószerprogramjának”, ellepik utcáikat munkátlanul, céltalanul lődörgő, immár félelmet keltő bandák. Mondjuk ki! Az önző és már-már hitetlen, lelki állóképességét szinte teljesen elvesztő, gazdag, nagy nyugati országok migránspolitikája megbukott. Azért bukott meg, mert az európai vezetők között nem fog találni igazán megtért, mélyen hívő, imádságos, elkötelezett keresztény, evangéliumi életet élő Adenauereket, De Gasperiket, De Gaulle-okat, Schumanokat. Alig-alig van hiteles keresztény európai vezető politikus. Mert a kereszténységet kivetette magából a politika. Mert hagytuk magunkat.

Európa és Magyarország is missziós terület lett. Európának újra lángba kell borulnia, szeretetlángba, a Léleknek fájdalmasan fel kell perzselnie milliók lelkét, hogy a tarlóégetés után új Élet fakadjon. Erre még ön sem képes, csak az Eucharisztiában magasra emelt, a kereszten megdicsőült és feltámadt Isten fia, Jézus Krisztus képes. Ezért örülök annak, hogy most hozzánk „csak” az Eucharisztikus Kongresszus miséjére jön.

Értse meg az ön üzenetét mindenki, értse meg a világ: az Eucharisztia a „forrás és a csúcspont”, nem a plasztikprotokoll, a fotómasinák lencséi előtt való kézfogások és kikényszerített mosolyok. Ott leszünk a misén feleségemmel, öt gyermekemmel, a családommal és még nagyon-nagyon sokan, és letérdelünk és nem fogjuk szégyellni gyengeségünket, a könnyeinket sem, hátha kisarjad a valamiféle új vetés.

Szentatya! Kérem, engedje meg, hogy hosszú levelem vége felé örömteli dolgokról is beszámoljak. Két éve feleségemmel végigjártuk az El Caminót, és hazaérve az a belső késztetés fogalmazódott meg bennünk, hogy hazánkért a budai Várban levő csodálatos Mária anya-szobornál szervezzünk imádságot az Eucharisztikus Kongresszusig. Kilenc hónapra terveztük, ma is tart. Az EWTN televízió és a Mária Rádió élő közvetítésének köszönhetően immár több mit százezren kapcsolódnak be rózsafüzér-imádságunkba.

Alkalmainkon tanúságot tett püspök és görög katolikus metropolita, a bangladesi ikreket fejüknél szétválasztó agysebész, abortusz után megtért és tavaly ötödik gyermekét szülő édesanya, piarista iskolaigazgató, a kommunizmus börtöneiben fehér vértanúságot szerző papjainkról filmet készítő színész, fogyatékos gyermeküket Isten ajándékaként nevelő nagycsaládosok, imádkoztunk itt egy lengyel családdal lengyelül, plébánosunkkal, az olaszországi szorongattatás idején talján testvéreinkkel olaszul.

Ha rászánja magát egy kicsivel hosszabb látogatásra, szívesen látjuk Piliscsabán, ahol kinőttük a templomunkat, ahol nem nagyon lehet vagánykodni, hogy öt gyermekünk van, mert a sok nagycsaládos között vannak hat-, hét-, nyolcgyermekesek is. Szívesen megmutatnám azt az iskolát, ahová a sehová nem nagyon vágyott gyermekek járnak, közülük sokan sérültek, bántalmazottak, hátrányos helyzetűek, kiülhetnénk a Pilis lábaihoz öreg diófánk alá, és nézhetnénk együtt ezeket a gyerekeket kis lovardánkban, ahogy megölelik a lovacskákat, ahogy felülnek rájuk és átszellemülnek.

Aztán megnézhetnénk azt az árválkodó kollégiumot, amit Mária nővér az abortusz helyett a szülést választó édesanyák és fiatal házasok fecskeházának szán, elmehetnénk és vihetnénk egy pár zsák focilabdát Éva nővérhez, aki legszegényebb vidékeinken, borsodi aprófalvakban cigány gyerekekkel foglalkozik. Hazafelé pedig beugorhatnánk Kőlápapusztára Istvánhoz és Andreához turistaházukba egy jó szarvaspörköltre és sztrapacskára, hogy megnézzük, hová is szeretné ez a két – annak idején huszonhét éves korában alkoholistaként meghalt cigány asszony öt gyermekét örökbefogadó – ember hálaadásból felépíteni a Gyümölcsoltó Boldogasszony, az emberi élet szentségének és méltóságának kis kápolnáját.

Szívesen olvasnék részleteket önnek ebéd után készülő Jó reggelt, jó Isten! című könyvünkből, ahol a covid idején történt imaközösségek tanúságtételeit, csodás lelki, szellemi gyógyulásokat dolgozunk fel. A Magyar Rögbiszövetség elnökeként aztán elmehetnénk egy olyan klubba is, ahol a divatos, menő sportokhoz el nem jutó vagy onnan eltanácsolt, kicsit kövér, kicsit esetlen, kicsit suta gyermekekből gyúrnak csapatembereket, komolyan véve a rögbi ötös szabályából talán a legfontosabbat, a szolidaritást.

Őszentsége, Krisztusban szeretett Ferenc testvérem! Feleségemmel úgy döntöttünk, hogy idei szabadságunk idején – nagyra nőtt gyermekeinket már nyugodtan itthon hagyva – gyalog Szent Ferenc atyánk sírjától, Assisiből Rómába zarándokolunk, felajánlva ezt Magyarországért és az ön szolgálatáért, a párbeszédért, hogy akiknek feladata Európa felrázása, közel tudjanak hajolni egymáshoz, hallják és megértsék egymást. Szokásos első pénteki imádságunkat szeretnénk a római magyarokkal a Szent Péter-bazilika magyar kápolnájában végezni augusztus hatodikán.

Viszem magammal a kis kápolna és a fecskeház tervét, Károly barátunk készülő filmjének egy részletét és egy, sok-sok gyermek által aláírt, a magyar nemzeti válogatott által használt rögbilabdát. Talán emlékszik arra a tavalyi nagyszerű argentin rögbis sikerre Ausztráliában, amikor az ön országának csapata a legyőzhetetlennek hitt fekete sereget, az All Blackset fektette két vállra. A sportág Dávidja a Góliátot. Hát, álmodjunk együtt! Miért ne sikerülne nekünk is Szent Pállal együtt, hónunk alá szorítva az evangélium rögbilabdáját, „futni a kitűzött cél felé”.

Ahogy ön írja: „Engedd magad húzni, felrázni, próbatétel elé állítani!” Számíthat rám, számíthat ránk, magyarokra. Kapaszkodjunk össze, mint a rögbisek, irány a cél! Ha augusztus hatodikán nem is találkozunk, amit viszek, a kis küldeményt szívesen ott hagyom a Szent Márta-házban, kiegészítve egy üveg tokaji furminttal.

Talán levelem el sem jut önhöz, mégis megírtam, mert úgy éreztem, hogy meg kell írnom. Befejeztem védőszentem, Páduai Szent Antal napján. Pax et bonum!

Szeretettel üdvözli önt testvére: Antal.

(A szerző teológus)

Kapcsolódó írásaink

Kiss Antal

Kiss Antal

Levél Ferenc testvérnek, a római pápának (1.)

ĀRemélem, levelem jó egészségben találja önt, isiásza sem kínozza, mert igazán szívszorító volt, ahogy a járvány idején a rómaiak által korábban felállított járványkereszthez bicegett

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Szivárványos Platón

ĀFricska. Most, hogy az előzetes várakozásoknak megfelelően a baloldali önkormányzatok épületein újra lobogni kezdenek a szivárványos zászlók, azt hiszem, ideje, hogy én is pontot tegyek a mondat végére