Levél Ferenc testvérnek, a római pápának (1.)

Gyalog ment, a vírustól való félelemben elnéptelenedett római utcán, egyedül. Nekem, családomnak, igyekvő, reménykedő magyar hívőknek és majd a világból idesereglőknek nagyon nagy szükségünk van az ön látogatására, mert mi itt, Európában lélekben bicegünk, de nagyon. Várjuk az Eucharisztikus Kongresszus szentmiséjét, ahol a világ zaját felülíró óriási csendben majd magasra emeli az örök vacsora Krisztusát.

Negyed év van addig hátra, s már most civakodás támadt mifelénk, hogy miért nem marad tovább nálunk, miért, kivel nem találkozik és viszont máshol, kivel, mennyit. Kérem, ha egyáltalán eljutnak önhöz a perpatvar hangjai, bocsásson meg az elégedetlenkedő jajveszékelőknek. Ők még nem értik az emmauszi tanítványok hitre és reményre éhes sóhaját, hogy „maradj velünk, mert már esteledik”. Maradjon velünk a kenyértörésben, aztán, remélem, egyszer eljön hozzánk hosszabb időre is.

Mi pedig, feltűrt ingujjas katolikusok, akik a világ rettenetes viharában próbáljuk családjaink, közösségeink, netán országunk hajóját a jó irányban tartani, nagyon szeretnénk meghallgatni az ön tanítását, netán egy jót beszélgetni csak úgy, ahogy szoktunk öregjeinkkel a kiskonyhában a kockás abroszos asztalnál. Igen szívesen karikáznék özvegyen maradt édesapám kiváló kolbászából, tennék mellé jó, feleségem sütötte régi fajta kovászos magyar kenyeret, anyai nagynéném kertjéből hoznék hozzá mosolygós paradicsomot, majd felszolgálnám az önnel egykorú apai nagynéném által készített szegények desszertjét, az aludttejes, szilvalekváros prószát. Aztán csak beszélgetnénk, beszélgetnénk, beszélgetnénk.

Én nagyon sokat beszélgetek önnel úgy különben is, hiszen olvasva írásait, úgy érzem magam, mint most a nyár eleji hajnalon, amikor messze mindentől kinyitom az étkezőnk ablakát. Érzem a napkeltében a kert illatát, hallom a madarak énekét, nézem a nap lombkoronákon áthatoló fénydárdáit. Köszönöm a tanítását Ferenc atya, nagyon köszönöm. Sajnos kevesen vagyunk, akik megvesszük a könyveit, olvassuk, mert ilyen lett a világunk.

Egy igen kiváló magyar költő, a katolikus Pilinszky János azt találta lejegyezni egyik írásában, hogy „a beszélgetés hallgatással kezdődik, meghallgatással”. Az ön beszédei, megnyilatkozásai, könyvei azért különös olvasmányok nekem, mert azt vélem felfedezni bennük, hogy költőnkhöz hasonlóan ön is meghallgató ember. Különös hatással volt rám Álmodjunk együtt című könyvében a kartonerók, Argentína legszegényebbjei között töltött ideje emlékeinek felidézése, amikor bíborosként civilbe öltözve a velük együtt, papírgyűjtéssel végiggürizett éjszakán a meghallgatás művészetét gyakorolta.

Bocsásson meg kérem a politikacsinálóknak szerte a nagyvilágban, mert valahogy úgy vannak, mint a feleségem nemrég, százegy évesen elhunyt nagyapja, aki a második világháborúban tüzértiszt volt. A Don-kanyarban a rettenetes csattogás, csörömpölés közepette nagyothalló lett. Mindig közel kellett hozzá hajolni, és neki is közel kellett hajolnia hozzánk, hogy értsük egymást.

Ma Európában és a világban politikai világháború van. Egymásnak feszülnek az erők jobbról és balról, igen nagy a zaj, és a baj is, ugyanis a politikusok a saját hangjukat is alig hallják. Világunkban elveszni látszanak az igazi, a meghallgatással kezdődő beszélgetések, melyek az őszinte párbeszéd alapjai. Ezért volna igazán örvendetes, ha egy kicsivel több időt maradna majd nálunk, mert azt hiszem, sokan, sokat tanulnának abból, ha ön szeretettel közelebb hajolna hozzájuk, s ők is közelebb húznák a széküket önhöz, hogy meghallgathassák.

Pápaságának hat évében ebben a zajban sok mindent félreértett a politika világa, félremagyarázott a média világa és így a kommunikációs sor végén álló teljesen kiszolgáltatott „információs végfelhasználó”, az infotech háló kartonerói, az elveszett, kiszolgáltatott emberek kerültek és kerülnek összezavart lélekállapotba. Ez nem ismeretlen ön előtt. Segítsen eligazodni nekünk!

Köszönöm, hogy kitart, és meghallgatásra, megszívlelésre szánt beszédeiben, írásaiban tovább viszi kiváló elődeinek Szent II. János Pálnak és XVI. Benedeknek letisztult, a 21. századra is kalibrált tanítását. Köszönöm, hogy minden külső nyomás, erőlködés és ármány ellenére következetes hit és erkölcs dolgában. Köszönöm, hogy ebben is erős.

Már csak ezért sem szeretik önt, mert nem teljesíti a nem tudjuk kiknek a nem tudjuk miféle elvárását, nevezetesen, hogy egyházunk és tanításunk évezredes gyöngyeit szórja a világiasság és a fogyasztói társadalom telhetetlen disznói elé. Mi pedig pont azért szeretjük önt, mert a tanításban, ahogy mi magyarok mondjuk – emlékezve forradalmi elődeink nagyszerű kitartására – „nem enged a negyvennyolcból”. Hajlamosak vagyunk a média átpolitizáltságától nagyot hallva azt hinni, hogy Európára és így Magyarországra nézve is a migráció jelenti a legnagyobb veszélyt, és sokan ebbéli kijelentései miatt negligálják önt a közpolitika porondján

. Azt írja Fratelli Tutti című enciklikájában a migrációs problémával kapcsolatos alapfeladatról: „A származási országban teremtjük meg a méltó élet és növekedés lehetőségét, hogy az emberek ott találhassák meg átfogó fejlődésük feltételeit.” Majd miután azt látva, hogy a világ és a nyugat-európai komótos és módos nagyhatalmak, a kontinens egykori gyarmattartói érzéketlen és önző módon nem tettek semmit, ezért a kialakult migrációs helyzetre ön a befogadás, védelmezés, előmozdítás és integráció négy pontját jelöli meg „olyan országok felépítése érdekében, amelyek kulturális és vallási identitásukat megőrizve nyitottak a különbözőségekre, és ezeket az emberi testvériség jegyében értékelik”.

Bocsásson meg Szentatyám, hogy erre azt mondom a magyar szlenggel: itt bukik meg a mutatvány! Ezt az átgondolt mondatot a papír elbírja, de nem bírja el Európa, nem bírja el Magyarország sem, mert az elmúlt hatvan, hetven év üres lelkű kommunizmusa és elembertelenítő liberalizmusa után szinte a végtelenségig szabadelvű kontinensünknek már nincsenek morális alapjai. Lelki vázizomsorvadásban szenvedünk. Ha bármit magunkra veszünk, mint az izomsorvadásos beteg, összecsuklunk.

Az ön igen kiváló elődje, Benedek pápa, akivel volt módom kétszer is személyesen találkozni, még megválasztása előtt az ezredforduló talán egyik legnagyobb filozófusával, Jürgen Habermassal egy nagyon tartalmas vitát folytatott A szabadelvű állam morális alapjai címmel. Vékony füzet, kis helyet foglal, aminek minden felelős politikus íróasztalfiókjában lenne a helye. Miért is? Mert az ön segíteni igyekvő írása előtt immár csaknem két évtizede született, és azóta szinte senki „le sem bagózta”.

Annak ellenére, hogy korunk legfényesebb elméinek filozofikus, ugyanakkor nagyon mély lelki tartalmat hordozó írása, igazi iránytű. Habermas írja: „Nagyon könnyen előfordulhat, hogy az egész társadalom féktelen modernizálása elvékonyítja azt a demokratikus köteléket, és felemészti a szolidaritás ama formáit, amelyekre a demokratikus állam rá van utalva.” Rossz hírem van, ez a kötél sok helyen elszakadt. Emberi sorsok milliói, milliárdjai tőkesúly nélküli életükkel hánykolódnak – az őket is hullámsírba temető – fogyasztói világ diktatúrájának tengerén.

Valóban, mi magyarok bezártuk magunkra az ajtót, kerítést építettünk, de nem azért, mert nem lennénk befogadók. Ferenc atya, mi, sajnos jelen állapotunkban nem vagyunk elég erősek. Előbb magunkat kell „gatyába rázni”, ahogy felénk mondják. Vezetőink tisztán látták, hogy a lassan kialakuló, általános európai gazdasági jólétünk mellett lelki immunrendszerünk teljesen gyenge egy migrá­ciós nyomás befogadására.

A szeretet alapsejtjeinek, a családoknak – nagyoknak, kicsiknek, megroppantaknak, egyszülősöknek egyaránt – a világszinten is példaértékű támogatása, az egyházi közösségek segítése talán hoz olyan eredményeket, hogy lassan elég erősek legyünk, hogy magunk, belső késztetésből észrevegyük az út szélén hagyottakat, és terhüket őszinte jó szándékkel a hátunkra vegyük. A Fratelli Tutti írása pompás dolgokat tartalmaz, igazi iránytű, megértése azonban magas lelki érettséget, mély hitet feltételez. Sajnos az arctalan tömegemberré silányított európai populáció már a címet sem érti.

Mi, magyarok most a saját sorainkat rendezgetjük határainkon belül, s erőnkhöz mérten kivesszük részünket a világ üldözött keresztényeinek szolgálatából is, ott orvosolva a problémát, ahol van, ott építve templomot és iskolát, ahol ledőlt, befogadva azokat a másutt nyomorgó üldözött keresztényeket és magyarokat, akik hazát találnak. Szentatyám, kérem fogadja el, hogy egy nemzeti közösség igyekezetének ezek is lehetnek felelős döntéssel meghozott válaszai a 21. század kihívásaira, mert a sajnos alapvetően gyenge keresztény és az istenhívő muszlim világ európai együttélésének feltételei nem adottak.

Nézze meg! Franciaország, Németország, Hollandia, Belgium, Spanyolország hamarosan összeroskad, mert lelkileg teljesen felkészületlenek voltak a migránsok befogadására. Önös gazdasági érdekből – ahogy számtalan helyen ön is írja – befogadtak papír nélkül boldog-boldogtalant. Nyitott határok voltak, nyitott szívek nem. Ott, ahol már egymással sem szolidárisak az emberek, hogy várhatta el józan ésszel bárki, hogy idegen színű, illatú, vallású, szokású emberek millióit befogadják? A befogadás szót sem értik, nekik a megtűr szó szinonimája.

Ma már látják a bajt, amit nem fognak tudni nagy sérelmek és még nagyobb fájdalmak nélkül megoldani. Európa elképesztő humánus-morális tömegkatasztrófa előtt áll, felkészületlenül és legyengülten olyan terhet vett magára, ami alatt össze fog roskadni. Ezért nagyon fontos nekünk, hogy a szeptember 12-i misén önnel együtt esdjük ki azt az isteni infúziót, amivel legalább életben tarthatjuk a hitet kontinensünkön és a világban.

Aki figyel önre, az megérti, hogy a hit kihunyása, az isteni teremtettségünk önazonosságából eredeztethető helyes emberi önszeretetünk kínzó hiánya és a szolidaritás – vagy ahogy még szebben fogalmazza meg műveiben, a testvériség – egyre csökkenő értéke az igazi veszély. Isten, magam és felebarátom szeretetének hármas főparancsa ez.

Ha mi, magyarok őszinték vagyunk, és reggel a tükröt nem csak sminkeléshez és borotválkozáshoz használjuk, töredelmesen be kell vallanunk önnek, ha most – minden nagyszerű, a családokat és keresztény közösségeinket, a világ üldözöttjeit a maguk otthonában is segítő, valóban világszinten is kiemelkedő és nagyszerű kormányzati intézkedések ellenére – megmérettetnénk, még könnyűnek találtatnánk.

A rettenetes második világháború utáni években ebben az országban még több mint hétmillió katolikus volt. Akkoriban katonáink tízezrei haltak meg, férfiak sínylődtek szovjet munkatáborokban, nyakunkra ültek Sztálin pribékjei. Ekkor csaknem kétszázezer gyermeknek adtak életet a magyar édesanyák évente. Szent István országában a kommunizmus rémének árnyékában a Mindszenty József által meghirdetett Boldogasszony évében, 1948-ban, a rengeteg esemény közül az egyik legkisebb regionális búcsús szentmisén százötvenezren voltak Máriagyűdön.

Idén, remélem országunkból és a nagyvilágból összesereglődve leszünk ennyien a Hősök terén is. Ha meglett volna tavaly a tízévente szokásos népszámlálás, akkor bizony mi, a magukat katolikusnak mondók hárommillió körül lennénk, a vasárnapi szentmisére talán ha ennek tíz százaléka jár.

Magyarországon évente alig születik több kilencvenezer gyermeknél, termékenységi rátánk pedig minden jó szándék, anyagi támogatás, stratégiák, igyekezetünk ellenére is még mindig csak 1,51. Mi magunk, magyarok és európaiak féktelen bírvágyunkkal lettünk a magunk ellenségei. Az anyagi javak, a gyarapodás mindenekfelettiségének számtalan katedrálist állítottunk, a hit kis templomaiból pedig odacsődülnek a tömegek. Keresik a boldogságot, aztán csalódottan megtalálják a kiüresedést.

Ők lesznek a fogyasztói társadalom két lábon járó, ténfergő „meszelt sír”-jai. Jó politikával le akarjuk küzdeni a szegénységet, s közben ránk tört a lelki nyomorúság. Mi magyarok, európaiak nem szülünk gyermekeket, mi nem adjuk át a hitet, valószínűleg mi nem élünk elég magasra csavart krisztusi lánggal, mi nem vagyunk elég jól Szent Ferenchez hasonlóan Isten komédiásai? Savanyúak, szomorúak, kivagyiak, bezárkózók, követhetetlenek lettünk?

A levél 2., befejező részét holnapi számunkban olvashatják

(A szerző teológus)