Vélemény és vita
Herr Maas
Ismerjük ezt a hangnemet, nem szeretjük, és megszokni sem tudjuk. Birodalmi kioktató stílus, hogy mit kellene csinálnunk, mit teszünk rosszul, és mi lesz mindennek a következménye
álláspont
A kommunizmus idején Keletről jött a megleckéztetés, napjainkban Nyugatról.
Most éppen Heiko Maastól, aki a német szövetségi választások őszi közeledtével ismét magyarfóbiáját rángatta elő a politikai lomtárból. A szociáldemokrata külügyminiszternek ellenséget kell kreálnia, és kapóra jött az ötlet: Magyarország megakadályozza az unió közös külpolitikáját.
Lelki szemeim előtt már látom, hogy Günther Gross fegyelmezetten adózó német sörivó reggelente remegő kézzel veszi kezébe szokásos napilapját, homlokára hideg veríték ül, amint belelapoz az orgánumba. Vajon tegnap milyen támadást intézett a tízmilliós Magyarország nyolcvanmilliós hazája ellen?
És akkor megtalálja Herr Heiko Maas dörgedelmes, egyértelműen Magyarországra utaló mondandóját: megakadályozza a közös uniós fellépést, mert több esetben is megvétózta az Oroszországot, Kínát és Izraelt elítélő közös határozattervezetek keresztülvitelét, amelyeket csak egyhangú döntéssel lehet elfogadni. „Meg kell szüntetni a tagállami vétó lehetőségét az Európai Unió külpolitikai döntéshozatalában” – szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon a magyar diplomáciai ellenállást megtörni hivatott, minderre elszánt német külügyér.
„Ez már igen” – sóhajt fel megkönnyebbülten Herr Gross. Csak hát ő sem, na és persze Herr Maas sem gondol bele, hogy az EU-nak nem volt és ma sincs közös külpolitikája, és ez nem véletlen. Így aztán kérdéses, hogy Brüsszel mit és hogyan akarna lenyomni a tagállamok torkán, ami nem csak hazánkat érintené. A teljes külpolitikai koncepciótlanság palástolására a 2007-es lisszaboni szerződés alapján létrehozták a kül- és biztonságpolitikai főképviselő posztját. Brüsszel újból vakolta a romos ház homlokzatát, de ettől még az épület rogyadozik.
Ráadásul a buborékban az illetékesek mintha saját magukat sem vették volna komolyan, mert az eddigi uniós főkülpolitikusok mindegyikének – Catherine Ashton brit, Federica Mogherini olasz, illetve Josep Borrell spanyol – csak nagyon csekély diplomáciai előélete volt. Borrell mindössze másfél évig volt spanyol külügyminiszter.
Így nem is lehet csodálkozni azon, hogy nemrégiben azzal a halva született ötlettől vezérelve utazott Moszkvába, hogy onnan visszafelé a repülőn maga mellé ülteti Alekszej Navalnij orosz politikai aktivistát, aki éppen börtönbüntetését tölti. A látogatás botrányba fulladt, a tizenhét éve orosz külügyminiszterként szolgáló Szergej Lavrov Borrell-lel törölte fel a padlót.
Még az ilyen ballépést is ki lehetne javítani egy közös uniós külpolitikával, de miután ez nem létezik, eddig a nemzetközi porondon való közös fellépés imitálását a káosz követte. Ahogy ez történt 2008 után is, amikor az egyoldalúan függetlenné vált, többségében albánok lakta egykori szerb tartomány önálló államiságát nem mind a huszonhét uniós tagállam ismerte el.
Öt ország – Szlovákia, Románia, Görögország, Ciprus és Spanyolország – erre nem hajlandó, attól tartva, hogy saját kisebbségeik precedenst látnak a koszovói elszakadásban. Az EU-nak esélye sincs az egység megteremtésére. A visszás helyzetet Brüsszel a szőnyeg alá söpörte, pedig egy közös külpolitika minimuma lenne, hogy egy adott országot az unió összes tagállama elismer vagy nem. Nincs remény a helyzet megoldására.
Így aztán Herr Grossnak nem Magyarországtól, hanem Herr Maas koncepciótlanságától és lázálmos fantáziájától kell inkább félnie.
(A szerző lapszerkeszt)
