Élmények

A váratlan születése. Az öröm, a félelem, a szomorúság, a képzelődés, az érzékenység pillanatnyi feltámadásai. A megrendülés. Embere válogatja, hogy az indulatok, tapasztalatok, emlékek, élmények végtelen sokaságából miket cipel magával a homo sapiens, mi köti gúzsba, és mi repíti a magasba. Az agy tetszés szerint töröl és módosít. Az élmények intenzitása sokkal fontosabb, mint az élmények hossza.

Bartók Béla erősen hitte és vallotta, hogy minden igaz művészet a külvilágból magunkba szedett impressziók, az élmények hatása alatt nyilvánul meg. A másokkal megosztott élmények pedig színesítik az életet. Az élményt bármi előidézheti. A fütyörésző rigók látványa is, amelyek az eső után, bolondul kergetőzve, egzaltáltan keresik a kukacokat a levágott fűben. Emberközeli a létük, ezért érintett fájón az alábbi élmény.

Hajnalban történt a baleset, mert éjjel a rigók is alszanak. Hajnalban, amikor még pilleszárnyakon suhan az álom, de odakint már szimfóniába dagad, hogy élni szép.

A rigók csiripelése glóriát fon a reggel fölé.

Annyi bennük a líra, mint újszülöttben a sírás, mint fában a nedv, harsogó zenebonájuk, „állati” jókedvük beáramlik az ablakomon, felkerekednek, és táncba rendeződnek a szobám tárgyai is, a kert virágai csillámfejüket fordítják a tűzkorong ébredő szemei felé, a mákvirág lila üveggömbje tükröt tart a természetnek, minden a rigók karmesteri pálcája szerint mozdul és visszhangzik a fényben, füttykoncertjük, örömujjongásuk nélkül felborulna a világ harmóniája, az évezredes rend, megállna az idő, úgy kellenek ők a kert lakói­nak, mint a földnek az esők cérnaszálai, himnuszuk nélkül visszafordulna útjáról a koronás király, a Nap – a zenebona elér az ágyamig.

És akkor, abban az ismétlődő percben, amikor a lángbolygó megérinti jogarával a látóhatárt, egy hatalmas koppanás rázza meg az üvegveranda ablakait. Ugrom ki az ágyból, lépek ki a kertbe, és szomorú látvány tűnik elő. Az egyik rigó a nagy repülésben, önfeledt-éneklőn nekirohant a terasz üvegének. Itt él velünk már évek óta, ismeri a kert zegét-zugát, hatalmas tuják hajlataiban költi ki a kicsinyeit, és mégis: a Nap láttán, az ébredés pillanatában…

Egy pillanat volt a halál: nyakszirttörés. Menthetetlenül zuhant alá, s fennakadt a kerékpár ökörszarván.

Elnémult bennem a szó, s mintha a Nap üdvözlésére kivezényelt sereg is abbahagyta volna egy rövid időre a hozsannázást, hogy aztán újult erővel, még hangosabb zenével köszöntse a reggelt.

Nem történt semmi különös. Egy feketerigó rosszul számította ki a repülését.

Csak a kerékpár könnyezett.

Károlyi Amy írja: „Minden ember arcán és mindenféle emberben keresem az átélt, intenzív élmények nyomát. A gyönyör, a bánat megrendít, meglágyít, sőt megszépít. Az ember […] a fájdalom életre szóló gazdagsága által mélyebben megérti a másik embert is.”

Talán azért, mert az igazi élmények nem kívülről jönnek, hanem belülről fakadnak.

(A szerző újságíró)