A szelídek

A napokban ötlött fel bennem, mert azt látom, van szándék és erőfeszítés, hogy valami abszurd baloldali üdvtörténetté formálódjon Gyurcsány Ferenc politikai pályája a nyilvánosságban.

Eszerint a volt miniszterelnök tizenöt éve mondott egy nagy ívű beszédet, ami régen volt, mára már nincs benne semmi érdekes, egyébként is, „végül belebukott, alászállt a poklokra, majd feltámadt, pártot alapított”, csinált ezt-azt, és elérte, hogy mára ő az ellenzéki tömb egyik szereplője.

Ez hát az egyik olvasata a mögöttünk maradt másfél évtizednek és ezen időszak egyik fontos, a magyar társadalom életére jelentős hatással bíró szereplőjének és ténykedésének. Ha egy rafináltan megírt posztmodern elbeszélésként olvasnánk, talán még érdekes is lehetne – kivéve nyilván a szavakba foglalt blaszfémiát –, csakhogy itt nem egy csavaros fikcióról van szó, hanem a valóságról.

Tény, Gyurcsány Ferenc megbukott; azt, hogy ennek a „nagy ívű” beszéde, illetve az abban feltárt hazugság és csalás volt az oka, magyarán a büntetést és a bűnt korabeli hasonszőrű baloldali vélemények igyekeztek elválasztani, vagy olyan távol tolni egymástól, hogy ne is legyen érzékelhető a kapcsolat közöttük. (Ezért kerülhet szóba még ma is mint az igazság kimondásának büszkeségre okot adó, bátor tette.)

Nem tudom, hova került bukása után az egykori miniszterelnök, de az biztos, akárhol volt, az távol esett, nemhogy az igazi pokoltól, Dantéétól is, az Isteni színjátékban leírt Rondabugyrodtól, amelynek alján, a nyolcadik vagy a tizedik bugyorban (kinek-kinek értelmezése szerint) szenvednek a mások bizalmát elárulók, a hazugok.

Folytathatnám, de talán ebből is látszik, nincs közös nyelvünk, amelyiken a velünk történteket vagy azok meghatározó részleteit mindenki számára ugyanúgy érthetően/értendően tudnánk elbeszélni. (Sokszor eszembe jut Esterházy Péternek egy 1990-es cikke, amiben azt írta: „Különbözni csak közös nyelven lehet.”) Talán ezért kárhoztatunk arra, hogy újra és újra átéljünk hasonló dolgokat.

Miről van szó? A eredményes és hasznos kormányzáshoz erő kell, gyorsaság, határozottság, bátor-­ság, kockázatvállalás, egyszóval cselekvőképesség. De önmagában ez sem jelenti a teljességet, óhatatlan, hogy bárki indul kihívóként a főhatalomért, ha nem rendelkezik a felsoroltakkal, máshogy pozicionálja magát, illetve máshogy pozicionálják őt az ezzel foglalkozók.

Nem először élhetjük át, hogy a határozott miniszterelnökkel szemben színre lép egy kicsit esetlen, sajnálni való és végtelenül szelídnek látszó kihívó. Ilyen volt Medgyessy, ilyen volt a bukása után két évvel visszatérő Bajnai, és ilyen most Karácsony Gergely. Mindig kiderült, ez a szelídség hamis, hiszen lazán eltűri az „övéi” bántalmazását, nem a gyengék, az áldozatok irányában türelmes, jóindulatú, sokkal el­nézőbb a „hóhérokkal”.

Emlékezzünk a baloldal „béketeremtéseire”, ahol a még oly jogos indulat és düh szégyellni való lett, az „utcák békéje” előbbre való volt, mint az emberi méltóság, az igaz beszéd etc. Ez a karakter könnyen megtéveszt, hiszen épít az irigységre, a hiúságra, butaságra, kialakult trendre: „mi jók vagyunk, szelídek, elnézőek, jóindulatúak”, holott csak kihasználva tűrjük azt, ami megaláz.

Nem árt óvatosnak lenni, mert már azt is megéltük, meddig tart és hova vezet ez a mímelt szelídség.

(A szerző lapszerkesztő)