Konzervatív forradalom

A rend és a normalitás nevében lázad a fennálló „rendetlenség” és a globális „abnormalitás” ellen, a jelen körülményei között teremti újra a régit, és igyekszik olyat építeni, amely megőrzésre érdemes. Ha van, illetve lesz az elmúlt évtizednek szellemi lenyomata a magyarság történelmében, akkor azt az Orbán-korszak értékteremtő és a többség igazságát megőrző döntései között fogjuk meglelni.

A családpolitikában, a bevándorlással szembeni fellépésben, a határon túli magyarokkal való összetartozás megerősítésében, a munkahelyteremtésben és az oktatásban. Mert ezek a politikai döntések nem „csupán” a mai konzervatív politikai cselekvés látható jelei, hanem az erőszakos egyenlőségre, illetve egyformaságra törekvő, uniformizáló progresszív politikai erők elleni lázadás.

Régi vád, hogy a konzervatív attitűd egy, a múltba révedő pesszimista magatartás. A kereszténydemokrata nem építkező, csupán védekező, a jobboldal általában pedig vagy nacionalista, vagy régimódi, maradi, arisztokratikus, azaz kinevetésre ítéltetett álláspont. A konzervatív ember mindig panaszkodik – folytatódik a vádlók becsmérlő véleménye –, illetve siránkozik a jelenen, és révetegen bámul az eszményített múltba. Nincs igazán jelen sosem, a jövőtől pedig betegesen retteg – ítélkeznek a konzervatív attitűd felett a progresszív gondolkodók.

És való igaz, ha a konzervatív ember körbetekint, nem sok dolog maradt, ami boldoggá tehetné. Nincs szinte semmi a felszínen, ami megőrzésre érdemes. A konzervatív ember éppen ezért – ha felébred a dogmatikus szendergéséből – nem lehet más, csak forradalmár. Hiszen valamivel szemben kell megteremteni, vagy újra kell teremteni azokat az értékeket, amelyek megőrzésre méltók.

Végy egy természetes közösséget, amelyben jól érzed magad! Cselekedj a saját tehetséged szerint egy közös és értelmes cél érdekében! Megtartva egyediséged, értékeid, erényeid, de a közös akarat szolgálatába állítva tetteid. A célnak ne csak anyagi, hanem olyan szellemi tartalma is legyen, amely történelmi korok felett áll. Higgy az örökké létező normákban, és kövesd is azokat!

A közösség lehet a család, a nemzet, egy vallási csoport vagy bármiféle hagyomány- vagy értékőrző társulás. Lényeges, hogy ne csak „teste” legyen, hanem „szelleme” is, és az is fontos, hogy tevékenyen vegyél benne részt. A boldogság egy tevőleges folyamat közben, egy céllal felruházott erőfeszítés bölcsőjében születik meg. Nem jön magától, meg kell érte küzdeni. Az elmúlt évtized, az Orbán-kormány küzdelmének tanulsága ez.

Ha a kereszténydemokrácia értékei szerint élő ember tudatosan küzd egy közösen meghatározott, értelmes cél érdekében, számos közösségben megélheti a testi és lelki boldogságot. Családot alapít, és saját tehetsége és hite szerinti, rögzített erkölcsi normákat örökít át a gyermekeinek, azaz nevel.

Majd látja ennek gyümölcsét és boldog. Eljár egy hagyományőrző, kulturális társaságba, ahol másokkal, „hasonszőrűekkel” együtt tevékenykedik. Közösen szobrot állítanak, népzenei estet tartanak, színházat „csinálnak”, vagy bármi más szellemi többlettel járó produktumot alkotnak. És azt szemlélve, az eseményt élvezve ismét boldog. De járhat egy vallási közösségbe és találhat ott barátokat, akikkel majd közösen gyakorolja a hitét. Majd boldogan csodálhatja ennek örömét. De ne feledkezzünk meg a nemzetről, az erős történelmi értékekkel és élményekkel teletűzdelt természetes élettérről sem! Mert a hazáért tenni nagyszerű és felemelő érzés.

Tagadhatatlan, hogy ennek megélése, illetve lehetősége szélesedett az Orbán-korszakban. A következő választások egyik tétje így az (is) lesz, hogy tovább folytatódhat-e az építkezés és az építmény megőrzése, vagy feladjuk a „magyar utat”, és átadjuk magunkat a globálisan terjedő progresszív szellemiségnek. Nem lázadunk tovább a normalitás nevében, hanem együtt sodródunk a nihilistává, közönyössé vagy hedonistává vált tömeggel.

Nagyon sok keresztény és konzervatív ember gondolja magát manapság realistának. Ezért panaszkodik a jelent szemlélve és néz lemondóan a jövőbe. Pedig csak a létező és a bensőjét marcangoló pesszimizmusát leplezi. Nem néz őszintén szembe önmagával.

Pedig nagy szüksége lenne rá. Itt az ideje, hogy a múltba révedő, a jelentől szenvedő konzervatív ember felébredjen „dogmatikus szendergéséből” és bizakodva nézzen a jövőbe. Ne csak panasszal illesse a pusztuló jelent, hanem hittel menjen előre. Mert építkezni csak így lehet. Ha ehhez forradalmi attitűd szükséges, akkor legyen forradalmi a konzervatív! 

(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)