Joó K. becsukta a szemét, közben mindkét kezével erősen szorította a műanyag kapaszkodót. Azt hitte, ha nem látja a magasságot, az nem is létezik.
Tériszonya volt, már a második emeleti erkély is remegést keltett a lábában. A kilátókat messze elkerülte. Nem értette, hogy miért ült föl most a libegőre. S még fizetett is érte.
Aztán igyekezett legyőzni a félelmét. Óvatosan kinyitotta a szemét. A földtől való távolság az egy-két és a tíz-tizenkét méter között váltakozott.
Most kellene kiugrani – villant belé a vágy, mikor a bokrok szinte a talpát súrolták. De nem, már ahhoz is gyáva, hogy beismerje a saját gyávaságát.
Utoljára katonaként ugrott egy helikopterről, úgy három méterről a szántóföldre. Annak sem volt jó vége, kificamodott a bokája. Harminc éve történt, de a helikopter rotorját és az őrmester szitkozódását még mindig hallja.
Joó K. csikarást érzett az alhasában. Számolgatni kezdte, hány perc lehet még a te-tőig, és kibírja-e addig. Próbálta elterelni a figyelmét a tériszonyról és a hasmenésről. Mind a kettő rossz önmagában is, hát még egyszerre!
Irigyelte azokat, akik már lefelé jönnek. Egy fiatal pár – csókolóznak. Egy idősebb pár – mintha semmi közük nem volna egymáshoz. Őket nem irigyelte. Apa és fia – a kisfiút alig sikerül ülve tartani, föl akar állni a korlátra. Mögöttük az anyuka visít, öklét a szájába szorítja, majdnem kiejti az öléből a kisebbik gyermeket.
Milyen felelőtlenek az emberek! – gondolta Joó K., és még mindig nem értette, ő miért vállalkozott a kalandra. Gyalog is fölmehetett volna, ingyen.
Nem volt sok ideje morfondírozni. A következő ülésen három libát látott. A két szélső téglavörös, a középső fekete mellényt viselt. Ő lehet a gúnár. Két nője is van, milyen jó neki. Joó K. egy nővel sem dicsekedhet, csak a tériszonnyal.
A gúnár azonban meglehetősen furcsán viselkedett. Azaz, sehogyan sem viselkedett. A nyakát jobbról és balról saját nyakával fonta át a két tojó. Vagy éppen megfojtották, vagy pedig azt a látszatot akarták kelteni, hogy a gúnár még él.
Teljesen olyan, mint a politika – állapította meg Joó K., és egyre csak fokozódott a has-csikarása.
Lefelé gyalog jön, döntötte el. Az imént látott két nőt az ösvényen, a tető felé tartottak. Talán hozzájuk szegődik. Aztán az ötlet miatt még jobban szorongani kezdett. Nem akar úgy járni, mint a gúnár a libegőn.
Sörhab
Van, aki a sört, van, aki a habját szereti. Szindbád például nem szerette a habot, de az még mindig jobb volt, mint a hanzli. A sör habsapkájáról hallottam egy történetet, elmesélem.
A cigánylány a szerelmi bűbájok mellett értett a jövendőmondáshoz is. Tudott tenyérből, kártyából, üveggömbből, kávézaccból és sörhabból is jósolni. J. K. éppen kilátástalannak érezte a helyzetét, írói válságban volt, amikor letelepedett a lány mellé.
Ugyan még soha nem írt semmit, rengeteg ötletét adta elő a társaságban, és mindenki várta, hogy mikor jelenik meg a könyve. J. K. ötletei közt volt néhány eredetinek tűnő gondolat, de amikor le kellett volna ülnie, hogy megírja, mindig csődöt mondott. Még az első mondatokat sem sikerült megfogalmaznia. Sokkal könnyebb volt beszélni róla, mint dolgozni rajta.
A cigánylány habzó sört tett az asztalra, kérte, hogy J. K. kortyoljon bele, aztán maga felé fordította a korsót, azt a részt figyelve, ahol a férfi szája és a sörhab találkozott.
Téged nagy szerencse fog érni, mondta. De a szerencséd a balsorsod is lesz ám!
J. K. nem tudta mire vélni ezt a szerencsésnek mondott szerencsétlenséget, de mielőtt rákérdezett volna, a cigánylány már folytatta is a jóslást.
Lesz egy asszony az életedben, aki megbabonáz, de ki fog használni téged.
J. K. a fejét csóválta, hiszen már volt egy ilyen asszony az életében, és ő nem szeretné megismételni a tévedését.
Sötét lelkek ülnek rajtad, szabadulj meg tőlük!
J. K. mellkasa elnehezült, úgy érezte, hogy a sötét lelkek mindjárt összeroppantják. Levegő után kapkodott, s fulladozva kérdezte, hogyan tudna megszabadulni az átoktól.
Minden reggel és minden este csak arra gondolj, akit igazán szeretsz!
J. K. azóta minden reggel a cigánylányra gondol, és minden este sört iszik. Aztán írni kezd, és bár elég termékenynek tűnik, úgy érzi, nincsenek már eredeti ötletei. Mintha a cigánylány ellopta volna a gondolatait.
Hópehely
A gyűjtő mindent gyűjtött, ami csak elképzelhető volt. Kezdte a bélyeggel, a képeslappal és a pénzérmékkel. Folytatta az étlapokkal, a háborús relikviákkal és a por-celánbabákkal. Nem hagyta ki a söralátéteket, az ólomkatonákat és a gyufacímkéket sem. Egy idő után azonban úgy döntött, hogy az elképzelhetetlen dolgok gyűjteményét fogja összeállítani.
Előbb álmokat gyűjtött. Véletlenszerűen keresett föl embereket, és elmeséltette velük a legfurcsább álmaikat. Ezek az álmok gyakran ismétlődtek, és tele voltak félelemmel.
Utána politikai ígéreteket gyűjtött, de rájött, hogy ezekből sincsenek egyedi darabok, dugig vannak velük a közvélemény-kutató és tanácsadó cégek trezorjai.
Próbálkozott a meg nem valósult ötletek és találmányok gyűjtésével, de abbahagyta, mert nagyon szomorú lett a sok butaságtól és a sok sikertelenségtől.
Utoljára hópelyheket gyűjtött. Mindegyik egyedi darab. Nem foghatta meg egyiket sem, elolvadtak volna a tenyerében. Lefényképezte őket, sokszoros nagyításban tanulmányozta a szerkezetüket.
Észre sem vette, hogy közben maga is hópehellyé vált. Egyszer valaki meg szerette volna simogatni. Akkor olvadt el.
(A szerző irodalomtörténész)
