Palotai álmok

Utolsó…? Palotára beérve, nyilván az irodalom mindent lebíró, örökszép rabságra késztető herkulesi erejével magyarázhatóan, Krúdy jutott eszembe – az életműsorozat egyik, még a hetvenes években megjelent darabjának címe: Palotai álmok. Szóban forgó kötet címadó írásában Krúdy ugyan nem Rákos-, hanem Várpalotára gondol, de ha vesszük, hogy a régi Magyarországon a Pest környéki, Rákos patak melletti Palota és a dunántúli városka egyformán a fő-főszereplő – a vidéki magyar élet – színtere volt, elmondhatjuk: majdhogynem mindegy is, melyik Palotára gondolunk Krúdy álmai kapcsán. Amik nem is igazán álmok, és nem is múltbéliek, nem is idejétmúltak. Sőt.

Amint a buszról leszálltam és a Tóth István utcában baktattam a borús délelőttben, körülnézve nyugodtan Cegléd, Répcelak vagy Kisvárda legkülső negyedeinek akármelyikében érezhettem magam. (De lehettem volna Rákosszentmihályon, vagy Kispesten is.) Csönd, néptelenség, kutyaugatás, kertes házak, ásító vidéki nyugalom, álmatag csend. Olyan, amilyet hallani lehet, és amelyről azt írta József Attila, összekoccannak benne a molekulák. Ebben a csendben rejtőzik Magyarország.

Visszafelé a 69-es villamossal mentem. Elkezdett az eső cseperészni, „de mintha mindegy volna, el is állt.” A barátom kikísért az utcára, „úgyis be akarom hozni a kukát” mondta, aztán odaballagott a fűben árválkodó zöld alkalmatossághoz, és lassúdad kedélyességgel megragadta. A sarokról, még a villamosmegálló előtt, nagy kedvem lett volna visszanézni, ahogyan melankolikus filmekben szoktak, borongósan és merengve.

Igen, itt az emberek kibaktatnak a kertből, bent vagy a kapuban a kutya bóklászik vagy fülel, kedélyesen beviszik a kiürített szeméttartót, nincs kapualj és széthullajtott szemét és kurjongatás és lakógyűlés és kapukód és vitatott összegű közös költség, nincs nyolcféle, más-más színű, de egyformán túlzsúfolt és körbeszemetelt „szelektív hulladékgyűjtő”, Árva váráról, Zombor régi nevéről – Czobor –, az Adriáról meg az Írottkőről vannak elnevezve az utcák és biztos vagyok benne, hogy – miként Krúdy előtt tisztelegve Márai írja – száradó birsalmák sorakoznak a konyhaszekrény tetején, és telente vörösen izzó vaskályhák előtt szárítgatják az átázott cipőket.

Vajon milyen messze van ide Jakab Péter gegőzése a parlamentben, vagy Dobrev Klára egész, valószínűtlenül undorító valója? Ezerötszáz kilométer? Háromezer? És az EU és a migránsok és a perbefogott Salvini és a demencia Americanis–Biden és a gender és a víziószerű LMBTQ (LGBTQ) és a többi…?

Krúdy azt írja a Palotai álmokban, „a regényesség a valóságból visszahúzódott az érintetlen, titkos éjszakai álmokba, amint egykor az antik világ istenei elbujdostak a járatlan erdőségbe. Manapság mindenki józan, megfontolt.” És korszerű. Amint felszállunk a buszra, villamosra, beérünk a belső kerületekbe, szembesülünk mindennel – megérintjük ama bizonyos huszonegyedik század húszas éveinek érdes tapintású, több mint gyanús valóságát – Krúdy és a palotai álmok után belénk villanhat, merre és hogyan is rejtőzik Magyarország.

Az igazi. Amelyik immáron több mint egy évtizede, négyévente sziklaszilárdan tudta, tudja, érzi, sejti, mire is van szüksége, és mennyire igaza is volt Krúdynak, midőn azt írta, abban az időben, mikor Kisfaludy meg Csokonai kóboroltak a Dunán túl, nem álmodoztak annyit a falusi emberek, hanem annál többet cselekedtek.

Így lesz ez most is, honfitársaim. Láttam Palotán. Túl az álmokon.

(A szerző író)