Nyilak találkozása

Történt ugyanis 1980-ban, a moszkvai olimpián, hogy miközben egész Magyarország a kajak-kenu pályán Wichmann Tamás borítékolt győzelmét várta, és minden magyar – a tudósítókkal együtt – ott szorongott a lelátón, én a tőszomszédságban lévő íjászpályán szurkoltam Nagy Bélának, aki óriási meglepetésre sokáig a verseny élén állt. Wichmann döntőbeli futamával egy időben a harmadik napon, az ötödik sorozatban azonban drámai dolog történt: Nagy Béla egy rossz reflex következtében korán oldott, és nullát lőtt, ezzel pedig visszaesett a versenyben, s végül „csak” ötödik lett.

A távirati iroda tudósítója lóhalálában jött át a kajak-kenu pályáról, megtudakolandó, hogyan áll a magyar. A történtek hatása alatt a világ legkomolyabb hangján előadtam a következőket: „Valami hihetetlen balszerencse üldöz bennünket, magyarokat – mondtam. Kollégám Wichmann sikertelen versenyzése után együttérzőn bólogatott. De folytattam: – Ilyen dolog még nem esett meg íjászpályán, és pont a mi Bélánkkal…”

A kolléga jegyzetelt, majd felnézett: „Mi történt?” – kérdezte szomorkás mimikával. „Mi történt? Olyan hihetetlen az egész. Nagy Béla nullát lőtt, azazhogy…” „Nem létezik!” – kiáltott fel kételkedve. „Hogyhogy nem létezik? Nézz az eredményjelző táblára, és mindjárt kiderül.” Odabámult és ismét jegyzetelt. „De hát mi történt?” – kérdezte most már könyörögve. „Az történt – feleltem –, hogy két nyíl egymásnak ment… összetalálkozott, egymásnak futott…” „Micsoda? Ez lehetetlen” – tárta szét a karját, pedig először járt életében íjászpályán, és éppen egy olimpián.

„Sajnos nem lehetetlen – tettem hozzá –, igaz, csak száz évben egyszer fordul elő.” „És ki volt a hibás?” „Még nem tudni, egyelőre óvás alatt van a verseny.” „Hát ez őrület” – roskadt magába a kolléga, aki ezek után részletesen elmondatta velem azt, ami soha nem történt meg.

Én meg hosszú és részletes előadásba kezdtem arról, hogyan találkozhatott két nyíl, és hogy ez már kész krimi, nyomoznak az orosz rendőrök is, mert várható volt, hogy azon az olimpián, amelyen nem vesznek részt az ameri­kaiak, előbb-utóbbi beüt valami.

Azt hiszem, színészi alakításom már-már tökéletes volt, mert MTI-s kollégám kitartóan jegyzetelt, még ha gyorsírással is. Megfogalmaztam egy nyilatkozatot is szegény Nagy Béla helyett emigyen: „Jobb, hogy ez most jött ki, nem a verseny végén… Mindannyian egymást lestük…” Ez utóbbi talán igaz is volt.

Summa summarum: amikor kedves kollégámat már jól megizzasztottam, elnevettem magam, és bevallottam neki, hogy csak kitaláltam a mesét. Ami ez után következett, nem való egy polgári napilap hasábjaira. A megtréfált ember szórta rám az átkokat, a káromkodásokat, majd olyan kergetőzésbe kezdett, aminek csak a rendezők vetettek véget. Aztán évekig vártam, hogy visszakapom a kölcsönt.

De valahogy elkerültek az ő nyilai. Most, alig pár héttel az újabb olimpia előtt (ha lesz olimpia; ha nem sodorja el a tiltakozók hada és a pandémia) megint úgy érzem, hogy jó barátom és kollégám kerget. Meglát a Margit hídnál, és uccu neki! Meglódul. És jaj lesz nekem, ha egyszer utol is ér.

(A szerző újságíró)