Régi szavak – új szótárak (7.)

Velük tanultunk meg beszélni, a szavakhoz való viszonyunk jellemünkről is árulkodott; általuk vált a világ megnevezhetővé és birtokolhatóvá. Néha magunk is találtunk ki szavakat – ha kimondtuk, úgy gondoltuk, hogy az, amit névvel láttunk el, már a miénk lett. Egyszerre volt édeni és édenkert utáni állapot: nem tudtuk, hogy amint megnevezzük, már el is veszítjük a titkot.

Ezt a csodát aztán egyre több rárakódott és nemegyszer haszontalannak tűnő jelentés szorította alá a köd mélyébe, elsatnyult a szóhoz társuló íz, tapintás vagy illat. Ilyen gyermekkorában tetszeleg ma a gendernyelvi terror, újra akarja nevezni a világot, és ezzel birtokolni is szeretné azt; önkényesen tüntet el olyan szavakat, melyek azonosságunk részei¸ s már a latin hím- vagy nőnemet is sértőnek érzi – de mivel már egyetlen „latin” sem beszéli a nyelvet, senki nem tud tiltakozni ellene. Most a gyermekkorom szavaiból válogatok, kicsit szertelenül, ahogy az eszembe jutnak. S leírom azt is, mi jut róluk az eszembe ma.

Cafrang. „Hozd ide azt a cafrangos colostokot” – mondta nagyapám, mikor barkácsoló munkája körül settenkedtem. A tíz, egyforma szeletbe hajló métermérő olyan volt, mint egy elkoptatott naptár: tele volt róva jelzésekkel (tintaceruzával, bicskával, palával), én a számokat már nem is láttam rajta, de a nagyapám mindig pontosan lemérte vele, amit kell. Szemmértékét akarta ellenőrizni: „Nem megmondtam” – dünnyögött.

A cafrangos jelzőt nem értettem, de most már tudom, hogy sallangos cifraságnak gondolta a centist, ami, jelentéséhez hűen, valóban szinte már cafatos volt a sok időtől és jelöléstől. Máskor a caf­rangos helyett olyan jelzőt használt, amit nem merek leírni, bár van valami köze egymáshoz a ringyónak és rongynak, cafrangnak és cafkának. (Később találkoztam a „hímringyó” kifejezéssel, viszont erről most nem írom le, hogy mit gondolok, mert több szempontból is bántó lehetne.)

Csínár. A csalán szó jelentését mindaddig nem ismertem, amíg el nem kerültem a falumból. Aztán csodálkoztam, hogy a kettő ugyanazt jelenti. Mifelénk, a Bereg szélén a hangátalakulás harmadik fokozatába lépő szóváltozatot használtuk (a csalánból csilán, a csilánból csínár lett, sőt még ezt is rövid i-vel mondtuk). A zsenge növényt szerették a kiskacsák, tengeridarával összekeverve (avagy: darált kukoricával – de iskolás koromig a kukorica szót sem ismertem, ezen a helyzeten Petőfi Sándor János vitéze változtatott). S nem szerette a kezem, mert bizony csípett. Egy darabig. Aztán hozzászoktam.

Miként a méhcsípést is meg kellett szoknom: mórmályvát termeltünk a gyógynövény-feldolgozónak, de a méhek is szerették a virágot. Én csínárt is gyűjtöttem az erdőben, kiszárítottam, aztán eladtam, hogy legyen zsebpénzem. Így vettem magnót és lemezjátszót, meg az első írógépemet. Hasonló megfontolásból szedtem a fecskefüvet a fák alján, zöldpaszulyt a téeszben, vagy tenyésztettem nyulakat. Visszatérve a csínárhoz: az idősek mesélték, hogy a fájdalmat is csökkenti. Előbb csíp, aztán zsibbad, végül nem fáj. Ma már inkább maradok a csalánteánál, bár lehetnék mazochista is: veregetve fáradt ízületeimet. Mazochizmusom többnyire abban merül ki, hogy politikai híreket olvasok.

Morotva. Amikor kibicikliztünk az ófaluhoz, azt hittem, a morotva olyan tulajdonnév, mint a Pap-tava. (Úgy tűnik, a papnak sok helyütt volt tava – még a városokban is.) Volt itt hínár és sás, tavirózsa és sulyom. Szúrása miatt mezítláb nem volt tanácsos sem a tavirózsákhoz menni a vízben, sem horgászni, bár többnyire csak naphalat fogtunk, ami cifrakárász néven is ismert volt. Azt mondták, mérgező, de ez nem biztos.

Mi visszadobtuk, mert jobb félni, akváriumunk pedig nem volt. A morotva egyébként úgy alakult ki, hogy levágtak egy éles kanyarulatot a Tiszáról, a szabályozás miatt. Míg nem szabályozták a folyót, sok kárt tett. Például az 1888-as nagy árvíz után ezért kellett új helyet keresni a mi falunknak, két-három kilométerrel föntebb, egy magaslaton. Mára a morotva is olyan hínárral benőtt emlék, mint a gyermekkor sok-sok csodálkozása. A tisztaságot is el akarják venni, s az ámulat ernyedt fodra arcunkon fájdalmas grimasszá torzul.

Szipoly. Szipolyoztuk a gabonát, a krumpliról matadorral öltük a bogarat. A DDT-t betiltották a hatvanas években, de mi később is használtuk, aztán a kártevőket kézzel szedegettük – a tyúkok szerették, utána többet tojtak. A kiszipolyoz szó jelentését nem kellett magyarázni, a vörös hátú szőrös szipoly elszívta a növény életerejét. Mikor a műtrágya is betört a tehénganéj mellé, az öregek azt mondták, ezzel is szipolyozzuk a földet.

Most pedig, ha azt állítjuk, hogy kiszipolyozzák az erőforrásainkat, lelki energiáinkat, senki nem érti. Az élősködők, a zsarolók korszaka újra virágzik. Kártevőkkel állunk szemben. Szipolyokkal, amelyek a gazdanövényekből élnek. A bogár szörnnyé növekszik, az ember kafkai rovarrá, s nem méreggel lehet megölni azt, hanem szeretettel. – Nem tud vele mit kezdeni.

Szutyok. Szutykos, ragadós, mocskos. Sajnáltam a faluvégit, akire azt mondták, nem képes magát kivakarni a szutyokból. S nem értettem, hogy miért nincs neki lavór és szappan, mint nekünk. Most már tudom, látva az egyre több helyről áradó szutykot, hogy a lavór és szappan nem elég.

(A szerző irodalomtörténész)