Honnan jöttünk…?

Nem értjük – és nem érezzük jól magunkat.

A lenézéssel és megvetéssel még tudnánk is valamit kezdeni, mert a lenézéssel szemben működik az elnézés, illetve a saját, tetteinkkel bizonyított értékeinkbe vetett hit; a megvetéssel szembe pedig oda tudjuk állítani a megbocsátást – hiszen tudjuk, hogy a bibliai példa (Máté evangéliumából) a szemekben lévő szálkáról és gerendáról nem a képzelet túlműködése miatt született, hanem a gyakorlati tapasztalatból származott.

Az erőszakkal is volt már dolgunk, mert elszenvedtük, s ha nem is voltunk ott személyesen másfél évtizeddel ezelőtt a demokratikus rendőrterror dicső hazugságvédelmezésén, ott voltak felmenőink más, szintén történelmi terrortámadások szenvedői között.

És hogyne emlékeznénk Heller Ágnes nemzetközi nyilatkozatára, melyben veszett kutya módjára, a képsorokon futó tényeket a világ szemébe tagadva védelmezte azokat, akik most ismét hatalomra törnek?!

Erőszaknak tekintjük azt is – alkalmazva itt a minket megtámadók stratégiai nyelvezetét –, ha nem teszik meg (egyelőre), de a folyamatosan fenntartott fenyegetéssel pszichikai nyomás alatt tartanak, ha egzisztenciánkba tipornának, ha hátrányosan megkülönböztetnek, mert mi nem vagyunk olyanok, mint ők; s ráadásként a jogállamiságot az általuk is megszabott jogi kereteket félresöpörve kérik rajtunk számon.

A manipuláció hatása sem lehet idegen számunkra, tartozzunk bár az ifjabbik vagy az idősebbik korosztályba: az internetes közösségi hálós agymosást csak az különbözteti meg a legalább az egyiket általunk is túlélt diktatúrákétól, hogy az előbbi gyorsabb és hatékonyabb, de mind a kettő a „cukros bácsi” szerepében tetszeleg (az előbbi esetében ő maga ez a bácsi). Könnyű és édes szabadságot ígér, ha hajlandó az ember lemondani a választási lehetőségeiről, s egyetlen momentumért (akarom mondani: egyetlen pillanatért) boldogságmámorban úszva tudja félretenni a jövőt.

Részleteiben ismerünk minden burkolt ármánykodást vagy nyílt (társadalmi), jellemzően civil köntösbe öltöztetett globális politikai támadást, viszont nehéz feladat elé állít, amikor mindezt együtt és egyszerre kell átélnünk. Meglehetősen lerontja a közérzetünket, támadja az immunrendszerünket, rabolja az energiáinkat, mert nem elég a járvány, de annak hullámaira is föltelepednek a gonosz lelkek!

Nem most jöttünk le a falvédőről, nekünk is vannak tapasztalataink, nem vagyunk naivak (noha színtől független keresztyének vagyunk; esetleg „csak humanisták”, mindenféle rátelepedő ideológiától mentesek) – válaszolhatnánk mindazoknak, akik rettegve tartanának minket rettegésben. Nem vagyunk „jöttmentek” sem, mert bár hosszan tartott az út, de több mint ezer éve itt élünk, s lám, ha többször megcsonkítva is, de túléltünk. És „otthonról jöttünk”, azaz nem üres kézzel, mert hoztunk magunkkal valamit, van a tarsolyunkban néhány olyan talentum, amit nem eltékozolni, hanem gyarapítani szeretnénk.

Első ilyen talentumunk éppen a „honnan jöttünk” kérdésére adott válasz. Nem pusztán a gyökereinket ismerjük (melyek, ha a pusztában fogantak is, erdőket hoztak létre), de ismerjük a törzsünket, nemzettestünket – és a lombjainkat, mi magunk is növesztjük a fölénk boltosuló hitet. Erőt ad, hogy nem vagyunk egyedül, még ha az élen haladva nem is látjuk a mögénk sorakozókat; hogy a mi erőnket látva mások is megszólalnak.

Második talentumunk a klasszikus hármas kérdés folytatása, a „hová megyünk” tudata. Van célunk, tehát tudjuk, hogy nem hiába élünk; van hosszú távú életstratégiánk, még ha az életkilátásaink javításra szorulnak is; van nemzetstratégiánk, mondhatni: van ars poe­ticánk, melyben nemcsak az Isten szerepel, nemcsak a haza is. És ez nem valamilyen szerep, hanem attitűd, alap alkati adottság. Ezért van családstratégiánk. Ezért van jövőnk.

Harmadik talentumunk pedig az, hogy tudjuk, „kik vagyunk”. Ezek a lenéző és megvető, agresszív, demokratikus-liberális-diktatórikus neomarxista és neoglobalista erők meg a csőcselékük szeretnék, ha közép-európai és nemzeti, kulturális, nemi és vallási identitásunk is válságba kerülne, vagy ha a pillanatnyi egzisztenciális érdek miatt megkérdőjeleződne, viszont a „honnan jöttünk” és a „hová megyünk” biztos tudata és hite nem a kétségeket, hanem a bizonyosságot erősíti bennünk.

A prózairodalom már próbálja föltérképezni ezeket az összefüggéseket, a költészet viszont még várat magára. Pontosabban: a költészet még vár, hiszen látomásaival jelezheti ugyan a veszélyt, ám a lényeglátáshoz szükség van a tisztulásra.

(A szerző irodalomtörténész)