A Gerilla megszólal

Trianon óta a hagyományos, legalább Rákóczi óta virágzó és még jeles költőink által is jócskán és folyamatosan táplált magyarhoni frankofília mértéke alaposan megcsappant, ha nem éppen el is tűnt. Mikor 1940-ben a náci hadigépezet legázolta Franciaországot, Párizs bevételekor hiába járta be a világsajtót a kép: a Champs-Elyséés-n, a Diadalív alatt végeláthatatlan sorokban masírozó német csapatok láttán elgörbült szájjal, patakzó könnyekkel síró francia bácsi – híressé lett memoárkötetében (A Ludovikától Sopronkőhidáig) Kádár Gyula helytállóan írhatta: „Compiégne-ben aláírták a német–francia fegyverszüneti szerződést. Ezt Magyarországon eléggé széles körben kárörömmel vették tudomásul. Francia politikusoknak volt köszönhető Trianon. A francia tragédia igen kevés sajnálatot ébresztett.”

A köznapi turisztikai tapasztalatok sem nagyon cáfolták ezt az idestova évszázadossá rögzült attitűdöt: a kizárólag franciául megszólalni hajlandó, nagyképűsködő-lenéző, kiállhatatlan-utálatos, vendégszeretőnek nem nagyon nevezhető franciák képei bizony alátámasztották Faludy György ironikus, harmincas évek végi beszámolóját a Pokolbéli víg napjaimból a szállodatulajdonos Madame Freynaud-ról, aki „hol azt kifogásolta, hogy túl sok vizet használunk a mosakodáshoz, hol azt, hogy kétszer húzzuk le az árnyékszéket, holott egy lehúzás is elegendő lenne (…) a háború kitörése után materiális természetű panaszait politikai fenyegetésekkel toldotta meg, hogy feljelent bennünket (…) hogy alighanem zseblámpával jelzéseket adunk a német repülőknek (…) ismerőseinktől úgy tudtuk, a többi szállodás sem különb Ma­dame Freynaud-nál.”

Azután eljöttek a 2010 utáni évek, és a migránsőrület összeuropaizálódásával mindinkább emlékezhettünk a Pigalle-on, sőt nemcsak a Montmartre-on, de egész Párizsban már a hetvenes évek második felében szinte mindent elborító méretekben látható színes bőrű bevándorlótömegekre – és érkeztek a mind riasztóbb hírek erőszakról, rohamosan szaporodó, mind iszonyúbb terrorakciókról, míg aztán Laurent Obertone könyve, a Gerilla – Franciaország végnapjai és tavalyi folytatása, a Barbárok ideje berobbanván mintegy végérvényessé vált az első kötet alcíme: Franciaország végnapjai.

Ha igaz, hogy mindig hajnal előtt a legsűrűbb a sötétség:utána törvényszerűen kell következnie a virradatnak. A rémes megvalósuló jövővíziók között, a leghétköznapibb mában nemrégiben röppent fel a hír: az egykori híres Grand Armée, a valamikori Nagy Hadsereg utódai, száz nyugdíjas tábornok nyílt levelet intézett a Francia Köztársaság elnökéhez, a kormány tagjaihoz és a parlamenti képviselőkhöz.

„Súlyos időket élünk, Franciaország veszélyben van, több halálos veszély fenyegeti. Mi, akik még nyugdíjas korunkban is francia katonák maradtunk, jelen körülmények között nem maradhatunk közömbösek szép hazánk sorsa iránt. (…) A veszély és az erőszak nap mint nap nagyobb lesz. Ki mondta volna tíz évvel ezelőtt, hogy egy tanárt a saját iskolája előtt fejeznek majd le? Vagy hogy mi, a Nemzet szolgái, ahogy az katona mivoltunkból fakad, s kötelességeinkért mindig készek voltunk arra, hogy a bőrünket kockáztassuk: csak passzív szemlélői lehetünk ilyen cselekedeteknek. (…)

Elengedhetetlen, hogy azok, akik országunkat irányítják, bátorságot találjanak ahhoz, hogy felszámolják ezeket a veszélyeket. Ehhez gyakran az is elegendő, ha a már meglevő törvényeket alkalmazzuk, gyengeség nélkül. (…) Polgártársaink nagy többségének elege van az önök bizonytalanságából és bűnös hallgatásából. (…)

Ha nem történik semmi, és a nemtörődömség továbbra is feltartóztathatatlanul terjed az országban, olyan robbanás következik be, amelynek következtében nemzeti területünkön aktív katonatársaink beavatkozása válik szükségessé, civilizációs értékeink és honfitársaink megvédése céljából. (…) Nincs több idő a halogatásra… holnap polgárháború vet véget ennek az egyre növekvő káosznak, és az ezernyi halottért ti lesztek a felelősek.”

Mintha maga a Gerilla szólalna meg. Csakhogy ezúttal nem egy regény lapjain, hanem a gyötrelmes mai francia életben, 2021 vajúdó nyár eleji napsütésében, valahol Victor Hugo és Albert Camus univerzuma között, felidézve a Nyomorultakból a waterlooi csata végéről szóló részt a császári gárda utolsó négyszögének sorsáról, amit egy Cambronne nevű tábornok vezetett, és bekerítve, teljesen reménytelen helyzetben sem volt hajlandó befejezni a harcot, a megadásra történő felszólításra pedig Cambronne odavágja a szót, amely Hugo szerint „a villám arculcsapása”, amely „eléri az aiszkhüloszi fenséget”: „Merde!” („szart!”)

„…mikor a füst szétfoszlott: minden eltűnt. Ez a félelmetes maradék megsemmisült; a gárda meghalt. (…) A francia légiók, melyek nagyszerűbbek voltak a római légióknál, meghaltak Mont-Saint-Jeannál, az esőtől és vértől ázott földön” olvasható Hugónál. A félelmetes maradék, a gárda viszont, úgy tűnik, mégsem halt meg. Cambronne-ék – parancsnokaik – íme, élnek. Ha megöregedve, ha nyugdíjasként is, de a régi nagyság acélosságával drága idős izmaikban. És megszólalnak. Úgy, ahogyan kell.

Ahogyan az igazi – Trianon előtti, mi több: időtlen – francia szellemhez és ahogyan igazi katonához illik, megindító hazaszeretettel és eltökélt határozottsággal. A hűség, a bátorság és becsület tisztelgő főhajtást érdemlő hangján. Ahogyan előíratik. Arcul csapva a villámot, aiszkhüloszi fenséggel.

Egyre ismertebb a térkép: ha velük történt volna… ha olyan arányban csonkítják meg Franciaországot, mint Magyarországot, s idegen fennhatóság alá kerül Marseille és Reims, Lyon és Brest, Rouen és Toulouse, Calais és Bordeaux… A Gerilla olvastán eszünkbe juthat ez is, akárcsak a síró bácsi és a Párizsban ’40-ben vonuló németek… De most, legalább egy kis időre, félre kell tenni a térképet és az örök magyar fájdalmakat. Mert van más is. Mert lám, a Gerilla megszólal. A folytatás pedig ezután következik. Mert lesz.

(A szerző író)