A varázstalanított liberális gőg

A szavak rosszak, a mondatok szofisztikáltak, a mögöttük lévő jelentéstartalom pedig őszintén szólva borzalmas. Patyolattisztára mosni az ellenzéki összefogás alapjait egy-egy érdekelt politikus részéről talán érthető fáradozásnak tűnhet, ahogy az is, ha most inkább – ebben a kérdésben (is) – csöndben marad a holdudvar színe-java, de magyarázni a magyarázhatatlant nem érdemes.

Leginkább, ha már igazodási pont helyett olyan égő kanóccal bűvészkedő csepűrágókat látunk odaát, akiket saját kétszínűségük leplezett le, és bizony nemsokára fel fog robbanni kezükben a robbanószerkezet. A bomba neve: Jobbik. A posztkommunizmus értelmiségi „elitje”, melynek a liberalizmus volt a szellemisége, a politikai baloldal pedig a tartópillére, végérvényesen a közélet peremvidékére került. Hol van a Bitó-szalon, ki hallgatná még meg a Farkasházy-féle szárszói találkozók visszhangját?

Hová tűntek a programalkotó és politikusokat kiválasztó vagy felavató füstös kocsmák legendái? Ki olvassa még igazodási pontként az Élet és Irodalom, a Holmi, a Kritika vagy a Mozgó Világ politikai és kulturális témákat „hitelesítő” vezércikkeit? A posztkommunizmusban gyökerező liberális szellemiség hegemóniája elillanni látszik, a gőgös felsőbbrendűség, megkérdőjeleződik. A liberális „elit” varázstalanította önmagát.

A „nagy öregek”, a posztkommunista korszakot legitimáló szellemi tótumfaktumok már nincsenek köztünk, vagy végleg elcsendesedtek, az újonnan jövő liberálisoknak pedig a nevét sem ismeri a politikát figyelő nagyközönség. Ha a balliberális elit hegemóniájának elolvadására tekintünk, akkor kijelenthetjük, hogy az Orbán-korszak lezárta a rendszerváltoztatást.

A hazai ellenzék tartós morális válságának tünetei közül a jobbikos Bíró László személye és közös képviselőjelölti indítása volt a krízis legszembetűnőbb jele a múlt évben. Az utódpárttól kezdve Gyurcsány Ferenc csapatán át egész a Momentumig mindenki – diplomatikusan szólva – az antiszemita mondatokat megfogalmazó jobbikos mögé állt, majd nyilvánosan is megvédte, bocsánatkérését minden bűntudat nélkül elfogadta. A balliberális „értelmiségi elit” (nem csupán érdekek mentén gondolkodó politikus) nem utasította el az antiszemitizmust és a rasszizmust – pedig az egészen addig ott ősbűnnek számított.

A Jobbik mosdatása nem ma kezdődött. Az ismertebb értelmiségiek közül először Heller Ágnes, majd Havas Henrik és Rangos Katalin igyekezett még Vona Gábor személyén keresztül morálisan igazolni a Jobbik változását. De a múlt letagadásának és végső „megbocsátásnak” ideje a Jakab Péter elnökségére maradt. Haraszti Miklós tavaly már szó szerint azt mondta, hogy a Jobbik „fantasztikus változáson ment keresztül. Elek István, aki az MDF-től az LMP-n át a balliberális publicista magasságig jutott el az elmúlt két évtizedben, tavaly már hosszú vezércikkben érvelt amellett, hogy „helyes” Bíró László támogatása. A „helyes” kifejezés pedig morális tartalommal bír. Azaz nem csupán megbocsátani, hanem dicsérni is kell a nagy átváltozást.

Az előválasztás, amelyre oly demokratikusan készül a baloldal, akár a népi demokrácia volt egykoron, tartogat még hasonló „kellemetlen” meglepetést. Ahogy egyre-másra iratkoznak fel a hazafias népfronthoz hasonlatos előválasztási listára, és jelennek meg a jobbikos jelöltek, úgy nő ezzel egyenes arányba a kockázat. Ég a kanóc, vajon mennyiszer és mekkorát fog még robbanni a bomba?

Minden erkölcsi parancsot felülír a hatalom megszerzésének vágya, amit ma csak egy úton lehet elérni: le kell győzni Orbán Viktort. E szerint az összefogás mondanivalóját is arra kell felfűzniük, hogy a miniszterelnököt átkozzák – bízva abban, hogy ezzel egyben eltakarják a morális hiányt. Ebben Jakab Péter és Gyurcsány Ferenc a legalpáribb, és talán a leghatékonyabb egyben, de lassacskán Karácsony Gergely is felzárkózik. Persze csak a maga módján, visszafogottan, de ugyanazzal a hívószóval. Mert ő magas és vékony, ám a miniszterelnök nem – nyilatkozta a legnagyobb „bankár” újságnak az Economistnak legutóbb.

Tehát mindent szabad. Ha pedig mindent szabad mondani az ellenfélről (ellenségről), akkor mindent lehet mondani a szövetségesről is. Nincsenek morális fenntartások. Ám ebben az esetben akkor nem lehet felsőbbrendűségi öntudat sem. Vagy-vagy, a kettő együtt nem fog menni.

(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)