Deme Dániel

Vélemény és vita

A mérsékletesség politikája kulcs a választási sikerhez

A jelek szerint a tavasz zöld hajtásokat hozott a Brexit után immár bátrabban gondolkodó brit konzervatívok számára

A múlt heti időközi választáson történelmi győzelmet arattak egy úgynevezett „red wall” (vörös fal) körzetben, amelyben 1960-tól a Munkáspárt megrendíthetetlen hegemóniát élvezett.

Csak hogy megértsük az esemény súlyát, Hartlepoolban győzni a konzerva­tívok számára körülbelül olyan, mintha valaki a Habsburg-monarchia visszaállítására kezdene aláírásokat gyűjteni Csepelen. Mégis hogyan sikerülhetett ez nekik?

A tradicionális baloldali pártokat egész Európában, így az Egyesült Királyságban is belső megosztottság feszíti: a régi szakszervezeti-munkásosztálybeli tagok és a progresszív értelmiségi fiatal baloldali szavazók közt áthidalhatatlan szakadék tátong, mindkét oldal számára egyre világosabb, hogy szinte semmiben sem értenek egyet.

Épp a hagyományos munkásrétegek bizonyultak a legellenállóbbnak a radikális baloldali identitáspolitika és értékromboló szélsőséges irányzatokkal szemben, és ők bizonyultak a legelutasítóbbnak a nemzetek fölötti globalista ideológiák irányában is. Míg a marxista Momentum diákmozgalom által túszul ejtett brit Munkáspárt minden zsetonját feltette az Európai Unióban való maradásra, addig tradicio­nális választóik nagy része a kilépésre szavazott.

Ami viszont ennél is figyelemreméltóbb az az, ahogy a brit konzervatívoknak sikerült magukat transzformálniuk a megváltozott erőviszonyok között. Előre bocsátom, hogy ez egy olyan példaértékű politikai jelenség, amelyre a magyar nemzeti konzervatív pártoknak nagyon oda kéne figyelniük. Boris Johnsonék sikere ugyanis deklaráltan a politikai középút kisajátításában rejlik, amelyet az egyrészt antikvált európai eredetű, másrészt pedig ultraagresszív, Amerikából importált irányzatok között őrlődő Munkáspárt elveszített.

Boris Johnson kormánya a baloldali rémisztgetésekkel ellentétben bebizonyította, hogy nemcsak, hogy nem lesz a Brexit után éhínség, polgárháború és tömeges kihalás, hanem megszorítások nélkül is jobb életszínvonalat tudnak biztosítani polgáraiknak, mint amilyent a baloldal ígért a felsőbb középosztály tönkreadóztatása árán. Sikerült politikailag is jobbra tolódniuk több intézkedésükkel is, amivel rendkívül sok új szavazót nyertek a de facto politikai reprezentáció nélkül maradt brit munkásosztály soraiból. A vakcinázásban elért sikereik­kel pedig mára szinte elérték azt is, hogy jobb társaságban már-már felvállalhatatlan az a vallomás, hogy valaki az EU-ban való maradásra szavazott.

Mindebből mi a tanulság a magyar konzervatív erők számára? A globális baloldal visszaszorítására újra kell értékelni és el kell sajátítani a centrizmust mint konzervatív politikai kiindulópontot és alkotóteret. Nem szabad ebben a tekintetben elbizonytalanodni a makronizmus és merkelizmus centrista ambícióinak láttán, ezek nem a valóságon alapulnak. Ők azt hiszik, hogy értékek, történelmi kötelékek és a kulturális identitás kiirtásával, spontán módon a középútra gravitálhatnak, de ilyen tévedésbe csak az bocsátkozhat, aki valójában semmiben sem hisz.

A centrizmus nem a leghangosabban kiabálók kórusához való csatlakozást jelenti, akik abszurd módon relatíve kis létszámuk ellenére a fővonalnak kiáltják ki magukat. Nem, egy konzervatív értékekben rejlő centrizmus annak a hitnek a kifejeződése, hogy az emberek túlnyomó többsége tisztességes, és elutasítja az önpusztító szélsőségeket. A valódi centrizmus a csendes, produktív polgári erényeket tisztelő többség politikai irányzata.

Johnsonék helyesen felismerték azt, hogy attól, ha az egyre abszurdabban viselkedő baloldal ellen küzdünk, még nem kell jobboldali­nak deklarálnunk magunkat. A baloldal elleni küzdelem leghatékonyabb eszköze a középúton való kitartás, a szélsőségek következetes kerülése. Nem ellenideológiák létrehozatala, hanem a mértékletes tisztességhez való kompromisszumok nélküli ragaszkodás.

Még sok a megválaszolatlan kérdés a felől, hogy a politikai középvonalban bízó választói rétegek hogyan fognak itthon és külföldön viszonyulni a sokat emlegetett új európai „jobboldali reneszánsz” projekthez. Ez egy ellenideológia, egy nekifeszülés egy, az ellenfél által megszabott pontnak. Feltételezem, nem vagyok egyedül azzal a szemlélettel, hogy én nem akarom magam jobboldaliként meghatározni. Jobboldalinak vagy baloldalinak lenni ellenkezik a polgári erkölcs és ideálok rendszerével.

Jobb- vagy baloldalinak lenni végül is azt jelenti, hogy ugyanannak a békétlen politikai univerzumnak ez egyik vagy másik pólusa mellett letenni a voksunkat, ami kiszámíthatóvá, behatárolhatóvá tesz bennünket. Ami viszont kiszámítható és behatárolható, az ellentétben van épp azzal a szabadságfogalommal, amely a polgári tudatban a szolgálat és kötelességtudat pillérein áll.

Egy magyar polgári konzervatív rétegnek nincs szüksége besorakozni egy új globális jobboldali projekt mögé. Számára elég, ha a középpályán marad, mert így lesz csak igazán megkülönböztethető korunk nihilista progresszív mozgalmaitól. Engedjük át a jobboldal fogalmát azoknak, akiknek szükségük van a baloldalra, hogy meghatározzák önmaguk értékeit, és ha ezek ketten végül szövetségre lépnek, ahogy ezt tették, nincs is ebben semmi meglepő, szükségük van egymásra.

(A szerző teológus, újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Bogár László

Bogár László

A kívül és belül háborúja

ĀA háború negatív végösszegű játszma, ahol valójában mindenki veszít, a folyamat tehát végső soron kollektív öngyilkossághoz vezethet

Vitéz Ferenc

Vitéz Ferenc

Májusi mákonyok

ĀTőlünk nyugatra már egyre gyilkosabb kényszer a hallgatás, és aki nem képes erre, azt elhallgattatják