A mérsékletesség politikája kulcs a választási sikerhez

A múlt heti időközi választáson történelmi győzelmet arattak egy úgynevezett „red wall” (vörös fal) körzetben, amelyben 1960-tól a Munkáspárt megrendíthetetlen hegemóniát élvezett.

Csak hogy megértsük az esemény súlyát, Hartlepoolban győzni a konzerva­tívok számára körülbelül olyan, mintha valaki a Habsburg-monarchia visszaállítására kezdene aláírásokat gyűjteni Csepelen. Mégis hogyan sikerülhetett ez nekik?

A tradicionális baloldali pártokat egész Európában, így az Egyesült Királyságban is belső megosztottság feszíti: a régi szakszervezeti-munkásosztálybeli tagok és a progresszív értelmiségi fiatal baloldali szavazók közt áthidalhatatlan szakadék tátong, mindkét oldal számára egyre világosabb, hogy szinte semmiben sem értenek egyet.

Épp a hagyományos munkásrétegek bizonyultak a legellenállóbbnak a radikális baloldali identitáspolitika és értékromboló szélsőséges irányzatokkal szemben, és ők bizonyultak a legelutasítóbbnak a nemzetek fölötti globalista ideológiák irányában is. Míg a marxista Momentum diákmozgalom által túszul ejtett brit Munkáspárt minden zsetonját feltette az Európai Unióban való maradásra, addig tradicio­nális választóik nagy része a kilépésre szavazott.

Ami viszont ennél is figyelemreméltóbb az az, ahogy a brit konzervatívoknak sikerült magukat transzformálniuk a megváltozott erőviszonyok között. Előre bocsátom, hogy ez egy olyan példaértékű politikai jelenség, amelyre a magyar nemzeti konzervatív pártoknak nagyon oda kéne figyelniük. Boris Johnsonék sikere ugyanis deklaráltan a politikai középút kisajátításában rejlik, amelyet az egyrészt antikvált európai eredetű, másrészt pedig ultraagresszív, Amerikából importált irányzatok között őrlődő Munkáspárt elveszített.

Boris Johnson kormánya a baloldali rémisztgetésekkel ellentétben bebizonyította, hogy nemcsak, hogy nem lesz a Brexit után éhínség, polgárháború és tömeges kihalás, hanem megszorítások nélkül is jobb életszínvonalat tudnak biztosítani polgáraiknak, mint amilyent a baloldal ígért a felsőbb középosztály tönkreadóztatása árán. Sikerült politikailag is jobbra tolódniuk több intézkedésükkel is, amivel rendkívül sok új szavazót nyertek a de facto politikai reprezentáció nélkül maradt brit munkásosztály soraiból. A vakcinázásban elért sikereik­kel pedig mára szinte elérték azt is, hogy jobb társaságban már-már felvállalhatatlan az a vallomás, hogy valaki az EU-ban való maradásra szavazott.

Mindebből mi a tanulság a magyar konzervatív erők számára? A globális baloldal visszaszorítására újra kell értékelni és el kell sajátítani a centrizmust mint konzervatív politikai kiindulópontot és alkotóteret. Nem szabad ebben a tekintetben elbizonytalanodni a makronizmus és merkelizmus centrista ambícióinak láttán, ezek nem a valóságon alapulnak. Ők azt hiszik, hogy értékek, történelmi kötelékek és a kulturális identitás kiirtásával, spontán módon a középútra gravitálhatnak, de ilyen tévedésbe csak az bocsátkozhat, aki valójában semmiben sem hisz.

A centrizmus nem a leghangosabban kiabálók kórusához való csatlakozást jelenti, akik abszurd módon relatíve kis létszámuk ellenére a fővonalnak kiáltják ki magukat. Nem, egy konzervatív értékekben rejlő centrizmus annak a hitnek a kifejeződése, hogy az emberek túlnyomó többsége tisztességes, és elutasítja az önpusztító szélsőségeket. A valódi centrizmus a csendes, produktív polgári erényeket tisztelő többség politikai irányzata.

Johnsonék helyesen felismerték azt, hogy attól, ha az egyre abszurdabban viselkedő baloldal ellen küzdünk, még nem kell jobboldali­nak deklarálnunk magunkat. A baloldal elleni küzdelem leghatékonyabb eszköze a középúton való kitartás, a szélsőségek következetes kerülése. Nem ellenideológiák létrehozatala, hanem a mértékletes tisztességhez való kompromisszumok nélküli ragaszkodás.

Még sok a megválaszolatlan kérdés a felől, hogy a politikai középvonalban bízó választói rétegek hogyan fognak itthon és külföldön viszonyulni a sokat emlegetett új európai „jobboldali reneszánsz” projekthez. Ez egy ellenideológia, egy nekifeszülés egy, az ellenfél által megszabott pontnak. Feltételezem, nem vagyok egyedül azzal a szemlélettel, hogy én nem akarom magam jobboldaliként meghatározni. Jobboldalinak vagy baloldalinak lenni ellenkezik a polgári erkölcs és ideálok rendszerével.

Jobb- vagy baloldalinak lenni végül is azt jelenti, hogy ugyanannak a békétlen politikai univerzumnak ez egyik vagy másik pólusa mellett letenni a voksunkat, ami kiszámíthatóvá, behatárolhatóvá tesz bennünket. Ami viszont kiszámítható és behatárolható, az ellentétben van épp azzal a szabadságfogalommal, amely a polgári tudatban a szolgálat és kötelességtudat pillérein áll.

Egy magyar polgári konzervatív rétegnek nincs szüksége besorakozni egy új globális jobboldali projekt mögé. Számára elég, ha a középpályán marad, mert így lesz csak igazán megkülönböztethető korunk nihilista progresszív mozgalmaitól. Engedjük át a jobboldal fogalmát azoknak, akiknek szükségük van a baloldalra, hogy meghatározzák önmaguk értékeit, és ha ezek ketten végül szövetségre lépnek, ahogy ezt tették, nincs is ebben semmi meglepő, szükségük van egymásra.

(A szerző teológus, újságíró)