Deme Dániel

Vélemény és vita

A katedráliseffektus

A meseszép Indiát egy Dante poklához hasonló tereppé transzformálta a koronavírus szinte néhány hónap alatt

A világ legnagyobb, de egyben egyik legtörékenyebb demokráciáját az összeomlás szélére sodorta a járvány, omladozó de varázslatos utcáikat a tömegesen hamvasztás füstje lepte el. A szenvedés és a nyomor mindennapjait általában sztoikus méltósággal viselő lakosság szemében megjelent a rájuk nem igazán jellemző félelem, és rég nem látott gyászba burkolt kilátástalanság lepte el e hatalmas ország eldugottabb zugait is.

A krízissel egyetemben viszont szinte azonnal megjelentek a jól ismert, többségében külföldi forrásokból eredő, moralizáló megokolások, amelyek az ország vezetésének szemére vetették, hogy lám, nukleáris fegyverkezés, űrprogram, anyahajók és csúcstechnológiájú vadászgépek helyett inkább az egészségügyre, közjóléti projektekre költötték volna a hatalmas összegeket.

Miközben az ország több mint egy negyede még mindig súlyos szegénységben él, addig a vezetés éves szinten több mint 2 milliárd dollárt költ atomfegyverekre, hasonló összeget űrprogramra, milliárdokat ballisztikus rakétákra és méregdrága francia vadászgépekre. Igaz, az ország közel háromezermilliárd dolláros nemzeti összterméket produkál évente, ebből az egy főre eső összeg csak valamivel több, mint kétezer dollár, ami a magyar átlag kevesebb mint egynyolcada.

A nukleáris fegyvereket most egy pillanatra tegyük félre, mivel ezek szükségszerűségét valószínűleg a rivális Kína, Pakisztán és Irán teremtette geopolitikai helyzet diktálja. De miért költi egy igen szegény ország a kevés pénzét űrutazásra egy világjárvány idején, amikor nemcsak, hogy lélegeztetőkészülékekre nincs pénzük, de még az azokhoz szükséges oxigénre sem. Az erre kínálkozó választ hadd szemléltessem az európai katedrálisok példáján.

Történelemkedvelő keresztényként az ember nem tud belépni a kontinens monumentális középkori katedrálisaiba úgy, hogy a csodálattól és áhítattól meg ne szédüljön és a szívdobogása fel ne gyorsuljon. Ennek ellenére a mai szociálisan érzékeny hívők közt sokan akadnak olyanok, akik ezeket a csodákat egy kizsákmányoló feudális rendszer örökségének tartják, egy korrupt és a jézusi szegénység ideáljától elrugaszkodott egyház szégyenfoltjának. Vajon hány szegényt és árvát lehetett volna megetetni azzal a pénzzel, amelyből a monumentális reimsi katedrálist építették, vagy a művészeti kincsektől roskadozó Szent Péter-bazilikát?

Valószínűleg ezreket. Emellett valóban, ezek az épületek egy bizonyos aspektusból hűen mutatják a szinte állati szinten sínylődő korabeli jobbágyság és a mindenható ultragazdag egyház közti áthidalhatatlan szakadékot. De a hasonló fajta felfogás teljesen félreértelmezi ezen óriásépítkezések jelentőségét és szerepét.

Kérdezzük meg magunktól azt, hogy mit örököltünk volna, ha az egyház azt a hatalmas összeget, amelyet egy gótikus katedrális felépítésére fordított, egyszerűen Szent Ferenc-i példára szétosztotta volna a szegények közt? Mi helyettesítené azt a közösségi összetartó erőt, a vallási és kulturális identitás ezen pótolhatatlan jelképeit, ha a tizenharmadik századtól kezdve katedrálisok helyett inkább dupla népszaporulatot kaptunk volna?

Egy krízis esetén mivel tudtuk volna helyettesíteni egy ilyen hatalmas szimbólum összefogó vagy toborzóerejét mint a keresztény egyház impozáns hatalmi központjait? Ezen pazar, tapintható imahelyek nélkül számunkra mi biztosítaná a történelmi kontinuitás tudatát, amely nélkül hiába is próbálnánk egy közösséget felépíteni vagy akár összetartani. Ha tetszik, ha nem, mi sem a társadalmi egyenlőség, hanem a katedrálisok népe vagyunk.

Egy nép egységét és erejét az mutatja meg leginkább, hogy mennyire tudnak felsorakozni értékei­ket kifejező közös szimbólumaik mögé. Jól mutatja ezt a britek példája, ahogy a kilencvenes évek végén egymilliárd fontot félretéve, ami körülbelül egy katedrális építésének mai összegének felel meg, azon tanakodtak, hogy vajon milyen monumentális szimbólumot állítsanak fel a közelgő millennium tiszteletére, amely legjobban kifejezi a brit társadalmat, és amellyel az ország legtöbb polgára tudna azonosulni.

Végül egy gigantikus műanyag ponyvasátrat állítottak Starbucks­szal, Burger Kinggel és univerzális imaházzal, ami zseniá­lisan jelképezi egy hanyatlásban levő kultúra tudathasadásos önkifejezését. Az indiai egy minden elképzelhető szinten megosztott társadalom, de ennek ellenére mégsem kételkedik önmagában, mint tesszük mi itt, Európában. Ne moralizáljunk nekik populista módon olyan értékekről, amelyeket mi magunk már régen feladtunk egy olcsó neomarxista utópia javára.

Igen, lehet, hogy az atombomba a legostobább dolog, amit az emberiség nem tudott nem kitalálni, de ha az indiaiak nem akarnak újból évszázadokra egy gyarmatosító hatalom riksahúzói lenni, kórházak helyett talán erre kell költeniük. És micsoda nemzeti tőke az, hogy a kis Kumár vagy Kiara már nemcsak arról álmodozhat, hogy egyszer majd valamelyik nyugati multicég call centerében veszi fel a telefonokat, hanem immár akár űrhajós is lehet!

Igen, a többségnek ez csak álom, de egy közösen őrzött álom talán többet ér, mint a mai nyugati társadalmi valóság, amelyben már nem tudjuk fellelni a közös értékeket, csak megosztottságunk tükrét. Ne oktassuk ezt a több ezer éves népet arról, hogy holdjárók helyett inkább oxigénpalackokra kéne költeniük a pénzüket. Okosan teszik, hogy krízis idején is életben tartják presztízsprojektjeiket, amelyekre minden egyes indiai, gazdag vagy szegény büszke lehet.

(A szerző teológus, újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

KláriFári a nagyszínpadon

ĀAmi a gyurcsányi mesterterv előválasztási fejezetét illeti, azt a DK szavazói fogják eldönteni

Kondor Katalin

Kondor Katalin

Világok és napok

ĀA fejlődésnek arra a fokára jutottunk el, hogy ma már mindennek van úgynevezett „világnapja”