Szabó Palócz Attila

Vélemény és vita

Felvonulók kérték

Gyermekkoromban én a téli bezártság hónapjai után a természetbe való újbóli kiszabadulás ünnepeként éltem meg május elsejét: családi kirándulások, mindenféle labdajátékok, nagy rostélyozások, füst és por

A majálisnak – illetve a munka ünnepének – mindig is kiemelt szerepe volt a 20. századi, szovjet típusú kelet-európai rezsimekben, így tehát a Kádár-kori Magyarországon is. Tulajdonképpen ezzel mérte – valami sajátságos módon – és ehhez viszonyította magát a diktatúra, amely a proletariátus identitását, önazonosságát szerette volna ebben meggyökeresedve látni.

Gyermekkoromban én a téli bezártság hónapjai után a természetbe való újbóli kiszabadulás ünnepeként éltem meg május elsejét: családi kirándulások, mindenféle labdajátékok, nagy rostélyozások, füst és por (néha sár), később pedig, immár gimnazistaként a végeláthatatlan tömeges házibulik határozták meg ezt a munkaszüneti napot, mindig valamelyik osztálytárs vagy más ismerős víkendházában, szüleinek hétvégi telkén (még ha egy lakókocsin kívül más nem is állt rajta), gyümölcsösében, hangos zenével, a szabadba felelőtlenül kipakolt lemezjátszókkal és erősítőkkel meg persze az elmaradhatatlan esti tábortűzzel. A gitár pedig ilyenkor mindig – kötelező jelleggel – valamely helyi menő csávó,
a falusi alfahímek, a rátermett vidéki alaindelonok, a pusztai brucewillisek és a tanyasi sylvesterstallonék „legjobbjainak” kezében landolt, és aztán már ők bódították tovább a csajokat.

Gimnazista korunkban már alig lehetett bennünket hazaráncigálni az ilyen majálisi bulikról, pedig a hasonló családi összejöveteleken azt szokhattuk meg, hogy azok kora délután, de legkésőbb sötétedésre szinte mindig véget értek: a férfiak ebéd után már erősen kapatosak voltak, az pedig különösen kínos tudott lenni, amikor egyikük-másikuk okosra itta magát.

De akárhogy legyen is, és akármiről szónokoltak vagy pletykálkodtak is május elsején a kapatos férfiak, kora este, sötétedés táján már nagyjából mindenki igyekezett haza, mert az egész napos porban mászkálás–fetrengés–labdázgatás után még le kellett suvickolni a csemetéket, zuhanyozni, megfürödni, hogy immár a munka ünnepének szellemétől átitatva – mint aki jól végezte dolgát –, meggyötört testtel, megtisztult szellemmel, ugyanolyan fáradtan, mintha a harmadik műszak vagy a kommunista vasárnap után esne be az ajtón a ház népe, no pont úgy üljön le tévézni, mert kezdődött az Önök kérték című kívánságműsor alkalmi különkiadása, a Felvonulók kérték.

A majális megünneplésének központi eseménye ugyanis mégiscsak a nagy felvonulás volt, a nyolcvanas évek közepére pedig már ez a televíziós különkiadás is megszokottá vált, az öntudatos magyar acélmunkás, a marós, az uránbányász, a péksegéd és az asztalos inas, miközben ragadós kézzel falta a vattacukrot – amelybe még a mellette tébláboló gyermeke sarló-kalapácsos lufija is látványosan beleragadt –, kért egy operaáriát, egy balettszámot vagy valamely ritkán hallott tételt egyik-másik klasszikus zeneműből. Mintha kizárólag Georges Bizet, Alban Berg vagy éppenséggel Johannes Brahms művei szóltak volna az üzemi rádión azokon a kommunista szombatokon-vasárnapokon is, sőt, még hazafelé biciklizve is azokat dúdolgatta, fütyörészte volna a sztahanovista magyar munkásember.

Nem, persze egyáltalán nem voltak megrendezettek ezek a műsorok, a felvonulók is mindig véletlenszerűen kérték, amit kértek, ami épp eszükbe jutott, vagy amihez épp kedvük támadt a sör és a mustáros virsli mellett…

Ha nyugati pop- vagy rockzenét akartak volna hallani este otthon a munka ünnepén, akkor biztos, hogy pont azt kérnek.
Holnap ismét majálist ünnepelhetünk, persze, ma már egészen másként, mint egykoron. A rendszerváltoztatás óta – mi sem természetesebb (és jobb…) ennél – eltűntek életünkből a nagy május elsejei felvonulások, amelyeket élőben közvetített az állami televízió. És ha nincs felvonulás, akkor a Felvonulók kérték-nek is befellegzett. És jutott hát most eszembe nagy hirtelenjében, hogy így, a koronavírus-járványtól terhelt hétköznapjainkban, karanténidőszakokat és lezárásokat, kijárási tilalmat átvészelve, a fokozatos nyitás fázisába lépve, azon a néhány kedvelt operaárián, balettszámon és ritkán hallott klasszikus zenei tételen kívül, vajon mit is kívánhatnának ma az emberek, a munkások, a dolgozók. Sztahanovot most hagyjuk…

Most, amikor Karácsony Gergely főpolgármester bejelentette, hogy a nyári hétvégéken lezárná az Andrássy utat és a Kós Károly sétányt az autós forgalom elől, és szavazni lehet erről az interneten. Vajon melyik megoldásra adnák le online szavazatukat? Vagy a legszívesebben visszavonnák – ha megtehetnék – az önkormányzati választásokon őrá adott szavazatukat?

Most, amikor Müller Cecília bejelentette, hogy annyi védőoltás érkezett hazánkba, hogy abból bizony mindenkinek jut: szombaton szállítottak le hatszázezer adag Sinopharm-vakcinát, hétfőn harmincnyolcezer-négyszáz adag Moderna, kedden háromszázötvenötezer-hatszáznyolcvan Pfizer, tizenkilencezer-kétszáz AstraZeneca, négyszáznyolcvanezer Szputnyik, huszonnégyezer Janssen érkezett… Nem sorolom tovább, pedig még bőven lehetne. Hiszen még ezekben a napokban is, talán épp most, abban a pillanatban is, amikor az olvasó fellapozza mai számunkat, még mindig érkeznek újabb és újabb szállítmányok.

Most, amikor döntött az Országgyűlés a huszonöt év alattiak jövedelemadó-mentességéről – a lépés része a gazdaság-újraindítási akciótervnek –, ami január elsejétől átlagosan havi negyvenezer forintos megtakarítást jelent majd a fiatal munkavállalóknak…

Most ha ön elé toppanna egy száguldó riporter, aki mögött ott bukdácsol egy retró televíziós kamerát a vállán egyensúlyozó operatőr, és megkérdezné, hogy mit szeretne látni este a képernyőn, mit válaszolna?

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Szlogengyártás

ĀMivel május elseje a nyakukon volt, ráálltak, hogy a pártállami idők egykori felvonulási jelszavaiból mérettessenek meg