Életmódbaloldal

Emmanuel Macron köztársasági elnök ugyanis látogatást tett a város egyik úgymond „érzékeny” – vagyis bevándorlók lakta – negyedében, ahol egy fejkendős asszony meglehetősen kellemetlen igaz­ságokkal szembesítette a maszkja felett homlokát gondterhelten ráncoló, karba tett kézzel bólogató államfőt. Az asszony fia azért nem ismer egyetlen Pierre-t sem, mert az iskolájában nincsenek francia gyerekek. Ironikus módon az édesanya kérdőre is vonta Macront, mi lett azzal a társadalmi sokszínűséggel, amit ő gyerekként még megtapasztalt az iskolában, de a fia már nem.

Macront egyébként tüntetők fogadták a városrészben, a látogatás kellemetlenre sikerült. Az egésznek az abszurditására csak rátett egy lapáttal Emmanuelle Wargon lakhatásért felelős miniszter, aki a fejkendős asszony által elmeséltekre hivatkozva állította, hogy mennyire káros a társadalmi sokszínűség hiánya, és az embereknek mekkora igényük van rá. Mondjuk, láthatóan a társadalom azon részének, amelyik az évtizedek alatt egész városrészekből szorult ki önszántából vagy anélkül, nincs túl nagy igénye az ilyen értelemben vett sokszínűségre. Először kiszorult a francia lakosság, majd a rendőrök, az állam, a törvény.

Mindeközben ott vannak azok a városrészek, ahol az úgynevezett „életmódbaloldal”, a Lifestyle-Linke képviselői élnek. Ezt a találó kifejezést Sahra Wagenknecht német baloldali képviselő terjesztette el, és azokat az urbánus, értelmiségi balliberálisokat érti alatta, akiknek semmi közük nincs a munkásosztályhoz, úgynevezett baloldaliságuk abból áll, hogy elektromos autót vezetnek, nem esznek húst, biciklivel járnak munkába, és főleg nagyon elégedettek magukkal.

Magasabb minőségüket bizonyító szokásaikat annak köszönhetően tudják gyakorolni, hogy van pénzük, a belvárosban élnek, és nem keverednek olyanokkal, akiknek a legkisebb gondja is nagyobb annál, mint amikkel ők foglalkoznak. Wagenknecht hétfőn reggel Gabor Steingart újságíró népszerű podcastjában fejtegette, hogy ezek a privilegizált helyzetben élő balliberálisok könnyedén megtehetik, hogy „lezserül” nyilatkozzanak a migrációról, hiszen az ő házukba úgysem költöznek menedékkérő családok, nem terrorizálják az utcájukat migránsbandák.

Ebben az „életmódbaloldali” kasztban kellemes az élet, a döntéseik súlyát ugyanis mások viselik.

A bevándorlók integrálásának franciaországi kudarcát újabb tragikus példa illusztrálta a múlt hét végén. Egy Párizshoz közeli kisvárosban, Rambouillet-ben egy tunéziai bevándorló Allah Akbárt kiáltva többször nyakon szúrt egy rendőrnőt, egy kétgyermekes édesanyát. Jean Castex miniszterelnök drámaian közölte, hogy megtámadták a köztársaságot, Macron pedig az iszlamizmus elleni szigorú fellépést ígért. Ismét.

Nagyjából ugyanezt mondták, amikor tavaly áprilisban Romans-sur-Isère-ben egy szudáni migráns halálra késelt két járókelőt, amikor októberben egy csecsen iszlamista lefejezte Samuel Paty történelemtanárt, amikor alig két héttel később a nizzai katedrálisban egy illegális tunéziai migráns megölt három embert – hogy csak az elmúlt egy évből emeljünk ki pár borzalmas eseményt.

Ígéretekkel, nagy szavakkal tele a padlás, az emberek mégis úgy érzik, folyjon akármennyi vér, nem történik semmi. Az életmódbaloldal nem érti, mi a baj.

Hát ezért olyan fontos, hogy mi döntsünk a saját sorsunkról, nem pedig ők.

(A szerző főmunkatárs)