Jó lenne egyszer…

Nem eseményeket, mikrofolyamatokat kiragadva, körbekerítve, hogy aztán a szokásos, unalomig mantrázott narratívákba ágyazva érvként szolgáljanak az ellenféllel szembeni, a morál tartományától távol eső lépések igazolására. Egyben, pontról pontra, hogy érthetővé és világossá váljon, miből mi következett, mi mit okozott, mi hogyan épült bele a mai életünk keretét adó világba.

Kiderülhetne végre, hogy a történet alakulásában kevés volt a rendszer felbomlásával óhatatlanul együtt járó véletlen, sokkal inkább tudatos építkezésről beszélhetünk, a demokratikus politikai és szellemi tér olyan formában történő megkonstruálásáról, amely tartós előnyt biztosít a mindenkori – részben a diktatúra örököseiből álló – baloldali politikai és szellemi elitnek.

Hogy miért jutott ez most eszembe? Több okból. Az egyik, hogy két, a rendszerváltoztatással foglalkozó, magyar fejlesztésű tévésorozat is készül. Konjunktúrája van éppen a streamingplatformokon Közép- és Kelet-Európának, illetve az itteni közelmúlt történeteinek, ami nyilván nem független a Csernobil és a cseh Eszmélet című sorozat sikerétől. Fogalmam sincs, vajon milyen lesz a mi két filmsorozatunk, a téma, a rendszerváltoztatáskor vagy az előtte lévő kommunista diktatúrában történtek kulturális feldolgozásásával mind ez idáig nem nagyon boldogultunk.

Míg a csehek a Vera Chytilová rendezte Az örökség, avagy gútentág, faszikáim című opusszal már 1993-ban megemlékeztek az ottani átmenetről, a németek pedig Florian Henckel von Donnersmarck 2006-ban bemutatott művével, A mások életé-vel átélhetően megmutattak és megértettek valamit a Stasi testet-lelket nyomorító kalodájában vergődő Berlinről és Kelet-Németországról, nálunk jószerivel mint valami vidám, jópofa buli fixálódott a kommunizmus. Majális, sör, virsli, sikamlós élcek, megmarkolászott lányok, tánc és büfé. Ha valamiben esetleg más is volt, az a hazai percepcióban gondosan kigyomlálódott belőle.

Emlékszem egy Bartis Attila-interjúra, amelyben az író azt panaszolja, nem érti, hogy a Nyugalom című regény közéleti vonatkozásai miért élnek Németországban, és itthon miért nem, ahogy arra is, hogy a műből készült filmet rendező Alföldi Róbert arra a kérdésre, hogy ha a regényben fontos szerepe van a rendszerváltoztatásnak, akkor a filmben miért nincs erről semmi, azt válaszolta, hogy a rendszerváltoztatás mindenkinek a magánügye.

A másik ok, hogy olvastam egy interjút Zalán Tibor költővel, aki a jelenlegi állapotokról azt mondja: „A mieinket szeretjük, amazokat utáljuk, a minőség a mi privilégiumunk, amott csak a dilettánsok helyezkedhetnek el, mi vagyunk a finom és érzékeny művelt művészek, amazok a földhöz ragadt, szarból jövő parasztok, fogalmazódik meg immár nyíltan, virít a rossz transzparenseken. Soha nem működött ilyen erősen és hangosan – és minden elegancia nélkül – az »aki nincs velünk, az ellenünk van« veszélyes szólam.”

Jó lenne egyszer számot vetni azzal, hogyan jutottunk ide, mert miközben oly sokan viszolyognak a politikától, jó tudni, hogy az éppen a kultúránkban gyökerezik. Előfordulhatna-e egy egészséges kultúrájú országban, hogy a választók akaratából működő kormányt, annak minden intézkedését és támogatóit tíz éve folyamatosan támadó, célnak a társadalom elbizonytalanítását tartó ellenzék egy olyan választási etikai kódexszel álljon elő, amelyben az szerepel: „a demokrata ellenzéki szövetség azért jött létre, hogy leváltsa, meghaladja a társadalom megosztására építő politikai kultúrát Magyarországon”? És hogy ezzel kapcsolatban ne legyen kérdés, közbevetés, vélemény, csak csend? Nem hiszem.

(A szerző lapszerkesztő)