Brém-Nagy Ferenc

Vélemény és vita

Mindig érdemes

Amikor a legnagyobbak egyike távozik el közülünk, a megrendülés, a feltáruló hiány, a gyász mellett óhatatlanul számvetést is készítünk, együtt és ki-ki magában, hiszen mindaz, ami magától értetődően és folyamatosan az életünk része volt, lezárul

álláspont

Velünk marad, példát és erőt ad, inspirál, de immáron mint mozdulatlan egész, mint hagyaték. Törőcsik Mariról vitathatatlanul tudható volt réges-régen, hogy a magyar színművészet halhatatlan egyéniségeinek egyike, és amit ránk hagyott, az ennek a mesterségnek egy nehezen befogható nagyságú dimenziója, megformált film- és színpadi szerepek hosszú-hosszú sora. Az emlékező írások után számolatlanul sorjáznak az elismerések, amelyek mindegyikére rászolgált tehetségével és teljesítményével. És így van ez jól. Egy művészt az alkotásai mérnek és érdemesítenek.

Én most mégis másról beszélnék, a személyiségnek egy olyan részéről, amelyik általában árnyékban marad, jó ideje szóba hozni sem ildomos. A művésznek a közönsége, a közössége iránt viselt felelősségéről. Nézegettem a Törőcsik Marival készült beszélgetéseket, és a Magyar Televízió által készített, Mestersége színész című portrésorozatban mondta: „Bizonyos dolgokban érzékenyebben gondolkodom, mint amilyen érzékenyen fogalmazok, és azért nagyon nehezen beszélek az ilyen dolgokról.

De… Most örökösen, az emberbe úgy beleivódik, hogy mert a közönségért és a közönséget kell kiszolgálni, és a közönségnek mindent, és ne felejtsük el, hogy ez a pillanat művészete, és így tovább, és így tovább. Hát hol van akkor az, hogy azért is léteznénk, hogy – ha nem is merem ezt a szót kimondani – neveljünk? Bizonyos dolgokban a figyelmet valamire fordítsuk, vagy legalább hogy asszociáljanak valamire, gondolkozzanak el valamin három percig. Ezek, akik ilyen erővel sugallják azt, hogy mindent a közönségnek, ezek a közönséget nézik le a legjobban. A közönséggel végtelenségig lehet szórakozni, de a közönségtől elvenni azt, szóval, hogy hiszek bennük… És ha megnyertem öt embert, legközelebb megnyerek tízet.

Most hogy különbséget tegyünk, nem a zavaros, zagyva, nem tudom, mikről beszélek, de bizonyos műveknél nem baj, ha nem tudjuk megmagyarázni, hogy nem értjük, vagy nem tudok róla beszélni társaságban utána. Elég, ha érzékelem, elég, ha felfogok valamit és eszembe jut valami szép. Ezt én még soha nem hallottam elmondani. Ugye, ilyen nehéz, szorongattatott gazdasági helyzetben, ahol véges az, hogy mennyi lehet a támogatás, mennyi nem lehet, mire ül be a közönség, mire nem, mégis úgy gondolom, teljesen nem szabad ezt az erőfeszítésünket feladni. Mert hiszen mégis csak nem szabad, hogy a mi hitünk is teljesen megrendüljön abban, hogy érdemes.” (A szöveg élőszó – a szerk.)

Ezerkilencszáznyolcvanhatot írtunk, vélhetően kevesen lehettek tisztában az elkövetkező évtizedek kommercializálódásával. Nem volt még kereskedelmi televíziózás, talán csak a disztópiára fogékonyakban vetődött fel, hogy eljöhet az idő, amikor külföldről vásárolt licensz alapján készül egy magyar faluban játszódó filmsorozat, és lesz olyan médiafelület, ahol karakán arc- és névnélküliséggel gyalázhatnak bárkit az erre fogékonyak, rafinált algoritmusok alkotta buborékban ülve hitethetik el magukkal, hogy annyi a világ, amennyit ők látni hajlandóak belőle.

Próféciaként hangzanak a szavak harmincöt év távolából. Egy olyan művész szavai, aki tudja, nemcsak dolga, hanem feladata is van, hogy csak a műveltség tart meg egy közösséget, és ahhoz nem csak az értés kell, elég az esetenként megfogalmaz(hat)atlan tudás. Tudja, hogy bizonyos dolgokat soha nem lehet feladni, és lehet bármennyire kecsegtető és kényelmes, nem szabad csak a középszernek játszani. Erről ismerszik meg a nagyság.

(A szerző lapszerkesztő)

Kapcsolódó írásaink

Jan Pospieszalski

Jan Pospieszalski

Vakcina, az új aranyborjú

ĀA világjárvány leküzdéséhez a kormányok, a WHO, valamint a gyógyszergyártó cégek és az orvosi intézmények egyaránt a vakcina kidolgozására és gyártására koncentrálnak

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Heten Brüsszel ellen

ĀAz EU politikája jelentősen korlátozza a nukleáris létesítmények fejlesztését azáltal, hogy nem tekinti a klímapolitika részének