A szívek újranyitása

A világban ma a pandémia rávilágított, hogy nem elsősorban ideológiai, hanem nagyon mély erkölcsi és hitbeli válság van. Európa alapjai­ban rendült meg. Jean-Marie Lustiger, Párizs lassan tizenöt éve elhunyt legendás érseke még az ezredforduló előtt feltette a kérdést, látva a kontinens liberalizmus által sújtott lelki állapotát: „Homokra épült volna az európai ház? Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a konfliktusok és az ideológiák kikezdték azt az alapot, melyre épült.” Ez pedig a Biblia tanítása, az egy Istenben való hit, a zsidó-keresztény hagyomány, mely egy jó társadalmi berendezkedés, a demokrácia szilárd alapja is lehet.

Természetesen a féktelen liberalizmus, az ember önösségének túlhajszolása mögött megbújó politikai ideológia több mint ötven éve tombol, és szedi áldozatait. Az áldozatok egyszerre jelentenek emberi sorsokat, tönkrement családokat, közösségeket, önsorsrontó nemzeteket, és lassan az egész „haladó” nyugati világot is. Ha hisszük, ha nem, sokkal inkább megtizedeli ez a világot, mint a covid. Ma, ebben a kilátástalan járványhelyzetben, mondhatni fogságban, kevésbé érdekli azonban az embereket az ideológiai útkeresés, sokkal inkább az úgymond „normális” fogyasztói társadalom visszaállításának lehetősége és időpontja.

Egyszóval a szabadság visszanyerésének vágya hajt szinte mindenkit. De mit jelent ez a szabadság valójában?

Milyen lesz az úgynevezett „újranyitás”? Milyen lesz a szívek „újranyitása”? Lesz-e újranyitás a régi, alapot jelentő értékek felé? Mindenki tele van kérdésekkel, ez a nem normális helyzet azonban számos elfeledett értéket is felszínre hozott, melyek egy „régi-új” társadalmi berendezkedés morális, és mondjuk ki bátran, hitbeli alapjai is lehetnek. Ferenc pápa Álmondjunk együtt című írásában, melynek az Út egy jobb jövő felé alcímet adta, hosszasan és nagyon személyes hangon elmélkedik a világ sorsáról.

Többek között műve összegzésében a következőket írja: „Az efféle csapások egy időre kibillentenek bennünket az egyensúlyunkból, mégis, paradox módon, lehetővé teszik egy nép számára, hogy visszanyerje emlékezetét, ezáltal cselekvőképességét és reményét. A válság megmutatta, hogy népeink nem vak erők kiszolgáltatottságában élnek, hanem képesek cselekedni a hányattatás idején.” Vagyis újból előkerültek azok az erkölcsi fogalmak, mint az egymás iránti felelősség, a gondoskodás, az odafigyelés, a minden emberi élet azonos súlyú értékelése, az együttműködés fontossága vagy az áldozathozatal.

Korábban bolti dolgozók, pénztárosok, raktárosok, teherautó-sofőrök, pilóták és sokszor politikusok napi szolgálatait észre sem vettük, nem beszélve a betegápolókról, beteglátogatókról, szociális munkásokról vagy épp az egészségügyben sokszor békeidőkben is hihetetlen munkát végző orvosokról, szakemberekről, haldoklókat látogató papokról. Azt hittük megint, hogy a járvány legyőzése a tudósok sikere lesz, visszatekintve azonban látni fogjuk, hogy ez is, mint oly sok más egyéb, a szív diadala volt.

„A csapások leleplezik közös sebezhetőségünket, és láthatóvá teszik azokat a hamis bizonyosságokat nyújtó alapokat, amelyekre terveinket, napi teendőinket és prioritásainkat építjük. Ilyenkor megmutatkozik, mennyire elhanyagoljuk mindazt, ami táplálja és erősíti a közösség életét, mennyire bezáródtunk közönyünk és jólétünk buborékaiba.”

Egy ilyen világszintű csapás tudta csak megrázni az emberiséget, és olyan értékek felé terelni újra milliók figyelmét, amik szinte feledésbe merültek. Ne lepődjünk meg rajta, hogy ezek alapvetően keresztény értékek. Jean-Marie Lustiger bíboros mintegy létösszegző munkát készített az ezredforduló előtt, 1995-ben Emberhez méltón címmel. Ennek előszavában így ír: „Íme a katolikus tapasztalat sajátos gazdagsága és alapjellegzetessége: feltárni minden egyes emberi különlegességben a kegyelem sajátos adományát, és felmutatni a minden emberre vonatkozó sorsközösséget.”

Talán a járvány egyik legnagyobb tanítása volt mindenkinek, hogy észrevettük végre egymást, észrevettük más, korábban nem látható embertársaink értékeit. A fél arcot eltakaró maszkok mögül másként villantak a szempárok, megnőtt a tekintetek súlya. Különösen igaz lett ez a krízisközpontokban, ahol mindennapi vendég lett a halál, ahol sokszor fáradt orvosok és ápolók tekintete búcsúztatott családtagok helyett egy, utoljára az e világra néző haldoklót.

Aki engedte magáról az önzőség és a közöny vastag köpenyét lerángatni, és képes volt bármilyen apró gesztusra mások felé nyújtani kezeit, az emberebb ember lett. Ezek voltak a kegyelem adományai, amelyeket sokan nem is tudatosítottak magukban, s végre igazán emberhez méltón kezdtek élni a maguk világába csavarodó, önimádatban és talmi szabadságuk mocsarában dagonyázó emberek is. A közöny és jólét buborékai szétpattantak...

Aztán persze még mindig sokan hiszik azt, hogy az újranyitás legnagyobb eredménye az lesz, hogy végre a sarki kocsma teraszára kicsapják az asztalokat, hokedliket, kinyitják a napernyőket, csapolják a sört és a semmiről folyó beszédet egyaránt. A szívek újranyitása megtörtént a boltzárakkal szinte egy időben. Vajon a szívek újra bezárását hozza el a boltnyitások és a korlátlanul újra elérhető szolgáltatások armadája? Ki tudja? Most azonban újra esélyünk van emberhez méltón élni. A szív diadala lehet egy új kezdet, a szív az, ami „táplálja és erősíti a közösség életét”.  A családokét, az iskolai, munkahelyi, sportköri, egyházi, települési közösségekét ugyanúgy, mint egyes országokat és magát az európai közösséget és a világot is.

Mindannyiunkon múlik, hogy magunkban adunk-e újra esélyt az újranyitásra a régi alapokon, melyek az Istenbe és egymásba vetett hit sziklájára épülnek. Ez az igazi keresztény szabadság: túlélve, átélve az elmúlt egy esztendőt, elkötelezetten, szabadon döntést hozunk a keresztény értékek mellett. Ezt kell minél többünknek visszanyernünk a nagy újranyitás idején, hisz ekkor lesznek erősek közösségeink és ebből épülhet a 21. századi európai kereszténydemokrácia is.

(A szerző teológus)