Adósságunió – a „jó európaiak” szakaszgyőzelme?

Jogosan, hiszen Hamilton kiváló tehetsége és szorgalma révén elnyerte a King’s College, a mai Columbia Egyetem elődjének ösztöndíját anélkül, hogy előtte bármiféle nyilvános iskolát látogatott volna.

Hamilton egyike volt az Amerikai Egyesült Államok alapító atyáinak, a Federalist Papers (Szövetségi okirat) szerzője. Tagja volt a haladó szellemű Szövetségi Csoportnak, amely eltökélten arra törekedett, hogy Amerika laza államközösségéből létrehozza az Amerikai Egyesült Államokat. Hamilton 1790-ben az Egyesült Államok első pénzügyminisztereként az egyes államok adósságát a szövetségi állam adósságának nyilvánította. Ez volt az Amerikai Egyesült Államok születésének órája.

Hans-Werner Sinn, a Német Szövetségi Köztársaság egyik legelismertebb közgazdásza, aki hosszú időn át a rangos ifo Gazdaságkutató Intézetet vezette, legújabb könyvének (Der Corona-Schock, 2020) bevezetőjében részletesen tárgyalja ezt az eseményt és annak következményeit. Mint írja, Hamilton úgy érvelt, hogy az egyes államok adóssága a britek elleni függetlenségi háború révén keletkezett, és ennélfogva a szövetségi állam közös adósságának kell tekinteni. Ez az adósság „cementként” fogja erősíteni az újonnan létrehozott államot. A gazdaságtörténész Harold James 2015-ben lakonikusan úgy nyilatkozott, hogy ez a döntés az Egyesült Államok számára nem cementnek, hanem robbanóanyagnak bizonyult.

Olaf Scholz, szociáldemokrata német pénzügyminiszter 2020. májusi történelmi visszapillantásában az előbbiektől eltérően, mintaképként méltányolta Hamilton döntését. A Zeitnek adott interjúban úgy nyilatkozott, hogy az Újjáépítési Alap-hoz szükséges tőkét, mely 500-ról 750 milliárd euróra emelkedett, az unió szorosabb integrációjának érdekében európai szinten közös adósságként kell kezelni.

A válságos idők, katasztrófák és háborús állapotok nagy csábítást gyakorolnak a politikusokra, a tőke iránti éhséget könnyebb kielégíteni. Konstruált politikai ötleteket új megoldásként lehet ecsetelni. A fennálló törvényekből eredő kétségeket a szükségállapotra hivatkozva figyelmen kívül lehet hagyni. A döntéshozóknak azonban a kísértések ellenére sem szabadna elfelejteniük, hogy cement és robbanóanyag között választanak.

Ez történik a jelenlegi helyzetben is. Rainer Hank, egyike a tapasztalt és jól ismert német gazdasági újságíróknak A jó és rossz európaiakról című írásában nyomatékosan felhívja a figyelmet a döntés veszélyére. Mint írja, a koronavírus-járvány következtében indokoltnak nevezett pénzügyi unió, amely átlépi az államközösség és a szövetségi állam között fennálló küszöböt, nagyon veszélyes eredményhez vezethet. Az adósságunió nem megoldás Európa számára. És mindazok, akik óvnak ettől a lépéstől, nem tekinthetők „rossz európaiaknak”.

A fenti óvó intést nemcsak pénzügyi, hanem demokráciaelméleti érvek is alátámasztják. Hiszen az EU demokratikus legitimitációja mindmáig gyenge lábakon áll, ellentétben a népszuverenitáson nyugvó nemzetállamokkal.

Az Olaf Scholz által javasolt történelmi minta nagyon veszélyes. Először is Európa, a példának felhozott egykori Amerikával szemben, nem szövetségi állam. De ettől eltekintve még fontosabb figyelembe venni azt, hogy milyen rossz tapasztalatokkal járt az Egyesült Államok számára az 1790-ben hozott döntés. Az ellenőrizetlen hitelfelvételi gyakorlat olyan pénzügyi lufit eredményezett, amely az 1830-as évek második felében kipukkadt.

Miért keletkezett a luftballon? Mert a hitelezők eleinte biztonságban érezték magukat, hiszen úgy vélték, hogy biztosítékként támaszkodhatnak a Szövetségi Bankra. Ezért alacsony kamatokkal is megelégedtek. Az úgynevezett adósságfék nem működött. A hitelezők nem figyeltek fel arra, hogy az adósok egyre kevésbé mérséklik tőkeéhségüket, és ezért a bankoknak érdemes lenne biztonságuk érdekében magasabb kamatokat követelniük a hitelekért.

Mint ahogy az lenni szokott, az adósságorgia eleinte jól működött. A befektetők elsősorban az infra­struktúra javítására költötték pénzüket. Utakat, hidakat, csatornákat építettek. Ezáltal jelentősen megnövekedett az építőipari munkahelyek száma. Nem minden beruházás volt azonban nyereséges. A vasútépítés, amely az 1830-as években rohamosan terjedt, a drágán épített csatornarendszert egyszerre idejétmúlttá tette. Egyre több befektető és hitelező szenvedett veszteséget. Ezért beszüntették projektjeiket, a hitelezők pedig visszakövetelték a pénzüket. Jelentősen megnövekedett a privát befektetők fizetésképtelensége. Ezt követték az állami csődök.

Az 1837 és 1842 közötti öt évben az akkori 29 államból kilenc jelentett csődöt. A központi állam kezdetben megpróbálta átvenni az adósságterhet, de csak szűkös eszközök álltak rendelkezésére, mivel a hitelezők a Szövetségi Bankkal szemben is bizalmatlanná váltak. Így aztán civakodás és gyűlölködés lett az adósságunióból.

Még egy fájdalmas tapasztalattal járt ez az esemény az amerikaiak számára. A megoldatlan adósságprobléma jelentősen hozzájárult ahhoz a végzetes feszültséghez, amelyet az ellenfelek a később kirobbant polgárháborúban toroltak meg egymáson. Az ameri­kaiak tanultak a keserű leckéből. Feszes adósságkorlátozást hoztak létre minden egyes állam számára, ami mindmáig fennáll. Ezzel véglegesen elvetették az adósság átvállalásának „szolidáris” rendszerét. Az eladósodásért minden állam maga felel.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung egy nemrég publikált cikkében Heike Göbel gazdasági újságíró a következőket írja. „A német törvényhozás, a Bundestag pénzügyi önállóságának egy részét átengedte az EU-nak. Az Újjáépítési Alap kérdését kivételes esetnek nyilvánítja. De ez aligha marad ennyiben.” Egy nappal később, ugyancsak e lap hasábjain megjelent egy újabb cikk Nikolas Busse tollából. A szerző arra hívta fel a figyelmet, hogy Németországban hiányoznak az Európa-politikai viták. Valóban mulasztásból fakadó bűnnek lehet nevezni azt, ami a polgári kereszténydemokrata (CDU és CSU) valamint a szabaddemokrata (FDP) pártokat terheli.

Ezen pártok már 2020 májusában tudták, hogy a szociáldemokrata párt (SPD), a Zöldek (Grüne) és az NDK kommunista (SED) utódpártjának tekintendő Balosok (Linke) egyértelműen az EU közösségi felelősségét kívánják tető alá hozni. Brüsszel és Párizs „történelmi pillanatnak”, Olaf Scholz német pénzügyminiszter az EU Hamilton-momentumának nevezte az Európai Helyreállítási Alap aláírásának pillanatát.

A Helyreállítási Alap mára Németországban az Alkotmánybíróság által vizsgálandó üggyé vált. Jogászok által megfogalmazott panaszok fekszenek az alkotmánybírók asztalán. Neves jogászok kételkednek abban, hogy a múlt évi döntések megfelelnek-e az Alaptörvény szabályainak. Lehet-e a német adófizetőkre terhelni idegen, az országon kívüli döntések következményeit? Emiatt az Alkotmánybíróság utasította Frank-Walter Steinmeier államelnököt, hogy egyelőre ne ratifikálja aláírásával az egyezményt.

Tudni kell azonban azt is, hogy alkotmánybírósági vita folyik már hosszabb ideje arról is, milyen illetékessége van az Európai Központi Banknak a Német Szövetségi Bankkal szemben. Ez a vita máig nem eredményezett tisztán értékelhető magyarázatot. Mindenesetre az EU és a valutaunió döntési jogkörére vonatkozó politikai vitát nyilvánosan kell megvívni. Gazdasági törvényszerűségeket ebben a vitában nem szabad semmibe venni. Nyilvánvaló, hogy az EU cselekvési képessége azon múlik, hogy a felvett hiteleket a koronavírus-járvány lecsengése után milyen módon tudja vissza­fizetni.

(A szerző agrárközgazdász)