Nagy Dóra

Vélemény és vita

Ordító különbségek

Furcsa párosításokat dob fel a Facebook. Az üzenőfalat görgettem, amikor két, egymás alatt elhelyezkedő írásra lettem figyelmes

Az egyik az SzFE diákjairól szóló, először letiltott, majd mégis kikerült dokumentumfilmet ajánlotta, a másik pedig Teleki Pál életútját vette végig a miniszterelnök nyolcvan évvel ezelőtti halálára emlékezve. Nyolcvan év telt el a két esemény között, és mégis, mintha nem is ugyanarról az országról lenne szó.

Itt most nem arra célzok, hogy mennyit fejlődött a technika. Hozzátartozik az emberiséghez, hogy folyamatosan halad előre, és új területeket hódít meg, új világokat épít fel. Ám mindezek ellenére azért megfigyelhető volt a folytonosság is. Összekötötték ugyanis ezeket a nagyon különböző korszakokat azok, akik példaként szolgáltak az utókornak.
Minden nemzetnek szüksége van hősökre. Szüksége van olyan személyekre, akik büszkeséggel töltik el, akikre emlékezhet, és akikből erőt meríthet. Ezek a személyek nem gondoltak soha arra, hogy a tetteik majd példaként fognak szolgálni az utánuk következő nemzedéknek. Teszik csupán a dolgukat legjobb belátásuk szerint.

A közös bennük az, hogy mindenre képesek a nemzetükért. Még arra is, hogy feláldozzák érte saját életüket. Teleki Pál is ezek közé a példaértékű magyarok közé tartozik, pedig ő aztán sosem tartotta magát méltónak erre. Nála önmarcangolóbb, lelkiismeretesebb és hazája iránt elkötelezettebb embert nehéz találni. Egy olyan korszakban élt, amiről mind a mai napig nem beszélünk őszintén, és amelynek nagyjait folyamatosan bírálják, ostorozzák, és nem engedik, hogy az utókor az őket megillető helyen kezelje.

Pedig Teleki Pál sok mindenben szolgálhat jó példaként egy magyar fiatalnak. Bár olvasva a beszédeit,
ismerve az életútját és a róla szóló visszaemlékezéseket, ő biztosan berzenkedne ettől.

Nem úgy, mint az SzFE-filmben bemutatott „forradalmárok” és az őket éltető globállibsik. Manapság a hősök és példaképek nem úgy születnek, hogy tetteiket, szándékaikat igazolja az idő. Nem, ma már elég, ha hangosabb vagy a közösségi oldalakon, és rólad szólnak a hírek, miközben azt skandálják, hogy mekkora nagy hős vagy. Az sem árt, ha közben te is ebben a pózban tetszelegsz. El kell játszani a meg nem értett zsenit, és fel kell venni az áldozati pózt, hogy aztán a média az illetőt hőssé tegye. Öklöt rázva, fenyegetve, hangzatos szavakat ordibálva, posztolgatva válhatsz csak igazán bátor harcossá.

Nem magyar jelenség ez, a globalizmusnak hála mindenhová importálják a forradalmárok forgatókönyveit és az ehhez tartozó hitvilágot. A kiválasztottakat aztán a liberális mainstream belehelyezi ebbe a szerepbe. Nagyon nem is kell érte semmit tenni, bőven elég, ha van pár kamera. Aztán megturnéztatják a világhálón a szépen összerakott felvételeket. Így válhat korunk „hősévé” George Floyd, Meghan Markle, Greta Thunberg és persze minden celebecske, influenszer, pillanatember, aki megteszi, amit az őt pénzelők elvárnak tőle.

A többi meg térdeljen le előttük, szolidarizáljon velük, és mutassa meg, mennyire el van nyomva.

Végül, ha ez megvan, jöhetnek cikkek arról, hogy valaki a tenyerére firkált, vagy csinált egy szivárványos szabadságszobornak álcázott kerti törpét, vagy épp kiáll a nyilvánosság elé és elmondja, hogy ő csillámpóninak érzi magát, és ez milyen bátor dolog! De elég az is, ha pár fiatal elhiszi magáról, hogy ő mekkora nagy szabadságharcos azért, mert nem tetszik neki, hogy éppen ki tanítja, és ezért elbarikádozza magát pizzásdobozokkal. A nagy elnyomásukat két slukk között, füstbe burkolódzó arcok mutogatásával próbálják erősíteni, miközben igyekeznek elfedni azt a tényt, hogy a spontán szerveződő „felkelést” hónapokkal előbb megtervezték, és még arra is futotta az idejükből, hogy leszerződjenek a Partizánnal.

Mi még szerencsére nem tartunk ott, hogy a többség ne látná, milyen álságos, megszerkesztett dolognak vagyunk tanúi. Éppen ezért olyan nagy baj az, hogy még mindig ott vannak előttünk az igazi példaképek, az igazi hősök, akik utat tudnak mutatni. Nem véletlen, hogy továbbra sem dolgozzák fel rendesen a történelmünket, és nekiláttak támadni az irodalmunkat. Igyekeznek megtenni mindent, hogy a felnövekvő nemzedékek már ne ismerjék a nemzetünk példaképeit, nagy korszakait.

A cancel culture-nek ez az egyetlen célja: eltörölni mindent, ami kicsit is erősítheti a nemzeti öntudatot és a szabad gondolkodást. Nem szabad megismerni az előző korok történéseit, világát, az összefüggéseket és a kiemelkedő szereplőket. Ki kell ezeket tépni a kollektív tudatból. Nem pusztán amiatt, mert ez biztosítja az alapokat, a nemzeti identitás folytonosságát és meglétét, hanem azért is, mert ha összehasonlítjuk őket korunk „bátor hőseivel”, akkor válik csak igazán ordítóvá a különbség. Ilyenkor láthatjuk meg, mi a mesterséges és mi az igazi.

Mint amikor hasonló kontextusban jelennek meg az SzFE diákjai és Teleki Pál nemzetmentő törekvései. A szomorú az, hogy mi örülhetünk, mert ezek együtt megjelenhetnek a Facebookon, és még van esély arra, hogy meglássuk a valósat és felismerjük a generáltat. Amerikában vagy a nagy Nyugaton egyre kevésbé van már így, és figyelve a felerősödő hangokat, nálunk is ezt a gyakorlatot akarják elterjeszteni. Nekem még azt tanították, hogy minden történelmi tettet, eseményt az adott korszaknak megfelelően vizsgáljuk, mert csak így érthetjük meg igazán.
Ha az utókor visszatekint a mi időnkre, mégis mit fog látni?

Milyen példaképeket, utakat és hősöket adunk majd a jövő nemzedékének?

(A szerző politológus, az IKoN elnöke)

Kapcsolódó írásaink

Morvai Katalin

Morvai Katalin

 A többi néma csend

ĀKorner. Nagyon ide kívánkozik most William Shakespeare Hamletje. Amint a színdarab végén a dán királyfi a halála előtt még egyszer, utoljára Horatióhoz szól

Bán Károly

Bán Károly

Gyurcsány, a népbiztos

ĀAz 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján a nép közé lövető Gyurcsány az Országgyűlésben a baloldal nagyotmondási versenyében a járvány áldozatainak százait a kormány nyakába varrta, „önök ölték meg őket” – jelentette ki