Varga Bence

Vélemény és vita

A jó, a rossz és a járvány

„De – mondhatom – ha így reá meredhetsz / minden lakás olyan, akár a ketrec” – ki ne érezné át Kosztolányi Dezső sorait, amikor már egy éve ülünk szépen berendezett ketreceinkben, és most odakint már a Nap is egyre többször süt

álláspont

Mert süt ugyan, hogyne sütne, csak nem nekünk. Azt már megtanultuk, hogy a járvány nem ismeri a naptárt, most pedig azt tanuljuk, miként tegyünk eleget azoknak az előírásoknak, amelyeket egy éve még, talán afféle kalandvágyból is, élvezettel hajtottunk végre, csak ezúttal már hangzatos szlogenek meg optimista lelkesedés nélkül.

Mert elfáradtunk. És fásultak vagyunk, csüggedtek, türelmetlenek, és haragszunk, csak nem tudjuk, kire. Pedig szólnánk már, hogy megtanultuk a leckét, vettük a lapot, most már elég lesz.

Ha volna kinek.

Eszembe jut Milan Kundera eszmefuttatása legismertebb regényéből, A lét elviselhetetlen könnyűségéből, amelyben a nietzschei örök visszatérés gondolatát feszegeti. Eszerint ugyanis ha az idő végtelen, az anyag pedig véges, akkor minden, ami már megtörtént, újra és újra, vég nélkül ismétlődik szükségszerűen. „Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne,  úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfához.

A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik” – írja Kundera. A múlékony dolgok ezzel szemben mindig mulandóságuk enyhítő fényében jelennek meg, mert „az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is” – teszi hozzá az író, akit egy második világháborús fénykép ejtett nosztalgiába, mert a gyermekkorára emlékeztette. Arra az időre, amely soha nem tér vissza, mert az emberi élet ideje nem körforgás.

A gondolat, hogy erre az időszakra is nosztalgiával fogunk visszaemlékezni, felháborítóan abszurd, még az ördög is elismerően csettint rá. Pedig aki olvasott már szociológiai életútinterjúkat, az tudja, hogy az egyéni emlékezetben a mostaninál összehasonlíthatatlanul embertelenebb és kegyetlenebb történelmi időszakok is felidéződhetnek kellemes élmények képében.

Hiába a rengeteg áldozat, a tönkrement kapcsolatok, a sok-sok elvesztegetett idő, a kukába vágott célok és tervek, megszűnt munkahelyek vagy éppenséggel az a rengeteg diák, aki a távoktatás miatt – amiről józan ember aligha hiheti, hogy pótolni képes a személyes jelenlétű oktatást – beláthatatlan hátrányokat szenved el épp. Hiába mindez, egy nap majd csak legyintünk erre is: „Nem is volt olyan vészes.”

Hogy ez jó vagy sem, nehéz kérdés. Bizonyára ez éppen így jó, szinte már tökéletes. Hogy tudniillik nem tudni, jó-e vagy sem.

És erről eszembe jut a jó és rossz viszonyáról szóló legendás sorozat, a Twin Peaks FBI-ügynöke, aki minden epizódban mennyei élvezettel szürcsöli kávéját, és harap hozzá néhány falat meggyes pitét vagy fánkot. Az ő életfilozófiája nagyjából így hangzik: „Mindennap egyszer ajándékozd meg magad. Ne tervezd el, ne várj rá. Csak hagyd, hogy megtörténjen.”

Elfáradtunk, de már piszkosul, és úgy érezzük, hogy a jó és a rossz küzdelmében most éppen megint mintha a jó maradna alul. „De majd ez is elmúlik” – súgja a fülünkbe egy ismerős hang cinikusan, és már azt is tudjuk, van igazság abban, amit mond. Szükségünk lesz hát az ajándékokra. Kezdetnek jó lenne nekünk is egy nagy adag gőzölgő kávé – fekete, mint az éjszaka – és mellé egy méretes, finom meggyes pite.

Az édes végső soron a keserűvel a legjobb.

(A szerző újságíró)

Kapcsolódó írásaink

Nagy Ervin

Nagy Ervin

A tolerancia elrablása

ĀMiért kell letérdelnie egy focicsapatnak a BLM mozgalom akarata előtt? Mi végett kell szivárványszínűre cserélni a szögletzászlókat?

Kondor Katalin

Kondor Katalin

EU-tanázia

ĀEurópa feladja erkölcsi és szellemi értékeit, amelyek egy közösség megtartó erejét jelentik