Mi hihető és mi nem?

Hosszú cikket olvastam a Népszavában arról, hogy az ország rossz szellemi és lelki állapotban van, és hogy ennek megváltoztatása érdekében milyen viselkedési szabályokban, kvázi etikai kódexben kellene megállapodniuk az ellenzék politikai és szellemi aktorainak. S ahogy az alapvetően akár helyesnek is mondható diagnózis után sorjáztak a kívánatosnak és betartandónak vélt szabályok, olyanok, hogy „Tiszteletben kell tartani a politikai ellenfelet, a politikusok és véleményformálók személyét és autonómiáját.”; meg „Feltételezni kell a politikai ellenfél tisztességét, szándékainak tisztaságát.”; meg „Felelősséggel kell viseltetni az iránt a jövő iránt, amelynek formálásáért a politikai versengés folyik.”; mosolyogtam magamban, aztán mikor elértem ahhoz a kitételhez, hogy „Tilos aljas indulatot gerjeszteni…”, bevallom, hangosan felnevettem.

Aztán belém nyilallt, mi bajom van ezzel? Többszörösen médialakájnak és propagandistának bélyegezve a sötét elnyomás eme Ecuador és Szenegál között elhelyezkedő vidékén (lásd a Freedom House legfrissebb jelentése) már annyira elfásultam, hogy tök jó ideák felemlegetését is értelmetlennek tartom, és azon gondolkodom, tényleg ugyanazt a valóságot látjuk-e, vagy az egész célja pusztán a látszatkeltés?

Világos, hogy az ellenzéki turmixkoalíció és szellemi hátországa abban érdekelt, hogy szavainak és tetteinek ne legyen időbeli kiterjedése, a legjobb lenne, ha a történelem minden hétfőn újrakezdődne, nem vetődne fel állandóan, hogy történt és elhangzott ez-az a múltban, és ahhoz képest vajon mennyire hiteles a mai beszéd és viselkedés. Nem kéredzkedne elő a leépített parlamentarizmus szajkózott vádjánál a kérdés, hány ellenzéki indítvány jutott megtárgyalásra az Országgyűlés elé, amikor a baloldal volt – nem is kétharmados, csak szűk – többségben.

Vagy ha a MÚOSZ elnöke nyilvánul meg nagyon határozottan és sarkosan a hazai médiaszabadságról, az egyenlő hozzáférés jogáról, közpénzből fenntartott sajtóról, nem birizgálná az embert, hogy vajon miért voltak neki természetesek a húsz éven át fennálló, a maihoz képest sokkal egyensúlytalanabb állapotok, miért nem emeli fel a szavát a baloldali önkormányzatok által, tisztán közpénzből finanszírozott és példányszám tekintetében párját ritkító helyi sajtó koordinációja, egy médiaszerkezetté történő összehangolása ellen?

Ha állandósult jelen idő van, akkor mindig azt lehet mondani, amitől éppen politikai haszon várható, nem kell számot adni semmiről, sem néhány héttel előbbi oltásellenes szlogenekről, petícióról, sem évtizedek alatt felépített hazug és megosztó narratívákról.

Az egyik ilyen a miniszterelnök 2002-ben a Dísz téren elhangzott mondata: „A haza nem lehet ellenzékben”, amely úgy épült bele a baloldal „Orbán kitagadta a nemzetből a nem fideszeseket” elbeszélésébe, ahogy Kőmíves Kelemen feleségének a hamvai magos Déva várának falába.

Bő két hete megismételte a rádióban, ezúttal úgy, hogy az ellenzéknek is meg kellene tanulnia, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Azóta várom, hátha valaki reagál rá a baloldalon, azt mondja, bocsi, tévedtünk, nem volt igazunk. Vártam az októberi, parlamentbéli elhangzása után is. Nem vagyok naiv, az történt, amire számítottam. Mély hallgatás, mintha mi sem történt volna. Tudom, bármiféle beismerés, mea culpa éppen ahhoz vezetne, amit ez a baloldal fogcsikorgatva igyekszik elkerülni: megnyitni az időt és szembenézni mindazzal, amit a rendszerváltoztatás óta tett.

És itt térünk vissza az ominózus cikkre. Hihető-e erről a politikai képződményről, hogy bármilyen utólag számon kérhető etikai szabályt magára nézve kötelezőnek elfogad? Az elmúlt évek tükrében erre csak egy válasz adható: nem.

(A szerző lapszerkesztő)