A magyar–lengyel barátság napjára

Holnap ünnepeljük a magyar–lengyel barátság napját, de sajnos a koronavírus-járvány szorításában nem úgy, ahogy illene, nem úgy, ahogy szeretnénk. Pedig az ünnepre, az ünneplésre nagy szükség lenne, különösen ilyen időkben, amelyekben most élünk, mert az ünnep a test és a lélek tápláléka. Hiszen csak szeretteinkkel, barátainkkal összegyűlve, lelkünket egybefonva, egységbe tömörülve vagyunk képesek igazán emlékezni és ebből a közös emlékezésből erőt meríteni.

Az ünnep mindig a megerősítése annak is, hogy életünk nem puszta körforgás, hanem akadnak benne olyan pillanatok, amikor az idő kizökken a kerekéből, és részesei lehetünk valaminek, ami túlmutat rajtunk, emberi létezésünkön.

Idén az ünnepnek a külsőségekben történő megélését a körülmények nem teszik lehetővé, ezért ma és holnap egymástól kényszerű elválasztottságban csak a szívünk mélyén tudunk megemlékezni arról a történelmi csillagpárról Európa egén, amely Szent Adalberttől Szent Lászlón, Szent Hedvigen, Szent Kingán, Báthory Istvánon keresztül utunkat napjainkig kijelölve irányt mutat a magyar és a lengyel nép számára.

Szentjeink, uralkodóink, a nemzeti függetlenségért vívott küzdelmeink, elbukott forradalmaink az elmúlt évszázadok során elválaszthatatlanul összefonódtak. Az eszmék, amelyekért itt, Közép-Európában közösen hullattuk vérünket, népeinket egységbe kovácsolták.

Rákóczi lengyel földön fogalmazta meg a szabadságharc megindítását megelőző híres kiáltványát, az 1848–49-es szabadságharcban a magyar függetlenségért vért hullatva küzdött a lengyel légió, a csepeliek és a Weiss Manfréd Művek segítsége nélkül elképzelhetetlen lett volna a visztulai csoda.

A második világháború során a lengyel menekültek előtt megnyitott magyar határok vagy éppen a poznani munkásfelkelés és az 1956. októberi forradalmunk, valamint az azokban gyökerező és egymást inspiráló rendszerváltó mozgalmaink azt is megmutatták, hogy a 20. század legnehezebb éveiben is számíthattunk egymásra a sokszor reménytelennek tűnő harcainkban.

A magyar társadalom ezért is tekint különleges értékként a hazánkban élő lengyelségre, akik számos kiváló művésszel, tudóssal, egyházi személlyel vagy éppen kétkezi munkással gazdagították hazánkat az elmúlt ezer esztendőben.

Minket, magyarokat és lengyeleket nemcsak páratlan közös múltunk, nemcsak közép-európai politikai sikereink, hanem a jelen és a jövő legfontosabb kihívásai is összekötnek, hiszen ahogy a koronavírus-járvány, úgy sajnos korunk bomlasztó irányzatai is megjelentek, és egyre inkább teret nyernek Budapest és Varsó utcáin egyaránt.

Ezek a társadalmi együttélés alapvető normáit is felforgatni igyekvő eszmék nemcsak az utcákon jelentek meg, hanem sajnos már templomainkat is elérték. A gödöllői görögkatolikus templom ellen alig néhány napja elkövetett barbár rongálás és a lengyelországi templomok elleni támadások okai egész biztosan eltérők, de gyökereik ugyanoda vezetnek vissza, és ráirányítják a figyelmünket arra, hogy szabadságunk, nemzeti szuverenitásunk mellett keresztény értékeink megvédése is elsődleges kötelezettségünkké vált.

Őszintén remélem, hogy ebben a küzdelemben is számíthatunk egymás baráti segítségére, és bízhatunk abban is, hogy jövőre mi, magyarok és lengyelek a járvány szorításától felszabadultan, újra tiszta szívvel együtt emlékezhetünk majd a páratlan szolidaritásra, a kölcsönös megbecsülésre és az egymás tiszteletére épülő barátságunkra.

Isten éltesse a magyar–lengyel barátságot!

Elhangzott a parlamentben március 22-én.

(A szerző az Országgyűlés alelnöke)