Higgyünk Istenben, bízzunk egymásban

Egészen megrázó, hogy tüdőbetegként a későbbi férj tíz évet töltött a korabeli lehetőségek adta szanatóriumban a Széchenyi-hegyen, ahol a hetedik évben megjött – a szintén beteg – Magdi, és a tizedikben kettejük örömére a vakcina, amivel beoltották őket, s lekerülhettek a betegség Thomas Mann-i hegyéről, nem fenyegette őket többet a tuberkulózis.

A történet regényt és filmet is érdemelhetne, az internetnek köszönhetően kialakult járványhisztiben azonban inkább tanulságként szolgál, hogy vajon miért is kell az oltás? Hogy végre a paranoia, a félelem, a szorongás, a depresszió
hegyéről lemásszon, aki akar. Ugyanígy annak a két szomszédasszonynak az esete is figyelemre méltó, akikről minap meséltek nekem. Marika és Lili néni egymással szemben élnek, s bár vannak gyermekeik, magányosan – a járvány idején különösen is bezárt egyedüllétben élik mindennapjaikat.

Marika előtt az utcán patyolat rend van, a kapu mögött is patent az udvar, Lili néni gyermeki javaslatra óriási kutyát vásárolt, aki az udvarban hemzsegő macskákat nem, de az arra járókat rettegésben tartja (mármint az eb), időnként kiszabadul, s jelenlétével teljes karantént rendel el az utca lakóinak. Az ő kertjében, ahogy háza előtt is, őskáosz. Aki arra jár, mosolygós Marikát és morgós Lilikét lát.

Akik mindkét helyre bejáratosak, mesélték, hogy Marikát szinte mindig imádkozva találják, gyerekei is megjegyezték, hogy „mama, ha mi jövünk, mindig a Rózsafüzért mondod”. „Ez a dolgom”, válaszolja nekik a mosolygós, súlyos mozgás­­szervi operációkon is átesett kicsi asszony. A túloldalon elégedetlenség, morgolódás, civakodás. Majd megkapom az oltást, mondja az egyik elfogadóan, miért nem kapom már, kérdezi a másik követelőzve. Még mielőtt az a vád érne, hogy valamiféle olcsó és csöpögős dajkamesébe kezdenék, leszögezem, a történetek igazak.

Azok is igazak, amiket magam tapasztalok. Elégedetlenkedő szájhősök, megkeseredettek, internetes információzabálók, szorongó megmondóemberek lettek olyanokból, akiket azelőtt jómagam normális embernek tartottam. Ráadásul az esetek nagy részében keresztény hívőktől hallok olyan véleményeket, amelyek szinte letaglóznak. Ami ennél sokkal aggasztóbb, hogy tanult családfőkből lettek notórius nyöszörgők, nyammogók, akik gyermekeikből is ilyet faragtak egy év alatt.

A szabadság teljes félreértelmezése vert tanyát sok lélekben, akik a szabad mozgás és szabad bármit is csinálás hiá­nyában perbe szálltak a szomszéddal, a kormánnyal és a Jóistennel is. „Ha nincs, amit szeress, szeresd, amid van!” A Teréz anyától származó mondás természetesen nehezen megvalósítható, ha a mai világ semmi mást nem sulykol, mint a birtoklás vágyát: szeress meg mindent, amit megszereztél, szerezz meg mindent, amit szeretnél. Ebben a lelket kiégető birtoklási vágyban nehéz a járvány…

Nehéz év van mögöttünk, ez vitathatatlan. Nem volt kevésbé nehéz az 1944. március 18. és az 1945. április 4-e közötti egy év sem.

Ekkor vált nagyszüleink, dédszüleink Magyarországa frontországgá, a „Margaréta hadműveletben” a németek megszállták hazánkat. Mindenki családi legendáriumában vannak délutáni kávézásnál elmondott „offrecord” történetek, vannak könnyes visszaemlékezések vagy mély hallgatások erről az egy évről. Oda-vissza németek, szovjetek által meggyalázott nők, dohos pincékben töltött hetek, hónapok, sziréna és bombázás, víz és élelem nélküliség, a sarkokban közös pléhvödör-budi. Az emberi nyomorúság legalja, a háború.

Persze mondhatjuk, mesélhetjük ma, de ha valaki nem ebben élt, megrántja a vállát. Neki most nehéz. Valóban sokaknak, nagyon sokaknak nagyon nehéz. Ha a miértekre keressük a választ, akkor immár terabyte-nyi anyagot lelünk fel. Politikai harc is van. Zűrzavar, keveredés, összevisszaság, mint Lili néni kertjében, és hangos ugatás, egyre hangosabb, mindenhonnan. Azonban, ha valós válaszokat keresünk arra, miért nem bírják már sokan, akkor elég beütni a keresőbe, hogy Csókay András vagy Bagdi Emőke.

Egy évvel ezelőtt, március 26-án, a járvány okozta országzár első napjaiban a kormány iránti elfogultsággal nem vádolható 24.hu internetes portálon jelentek meg gondolataik
pár óra különbséggel. „A járvány ellen ima és C-vitamin kell, emelt dózisban” – foglalta össze a híres agysebész a receptet, a pszichológus pedig elmondta, hogy a „bizonytalanság és a félelem úgy terjedt, mint a járvány maga”.

„Jobb félni, mint megijedni!” – tartja a nem túl bölcs közmondás, a Biblia ezzel ellentétbenazt tanítja – háromszázhatvanötször van leírva a szent szövegekben, hogy „ne félj!” Ez a járvány az emberi lelket döntötte le, nem a fizikumot. József Attila Hazám című költeményéből ismert „fortélyos félelem igazgat”, maga alá gyűri a C- és D-vitaminban gyengéket, az elmélyült imádság nélkül élőket, a szeretetben kiégetteket. A recept egyszerű.

A félelem, a bizonytalanság penészes, rohadó pincéjéből ki kell rontani a tavaszi napfénybe, és venni egy nagy levegőt, ahogy a világháború után tették eleink. Koszos arccal, mosdatlanul felnéztek az égre, és öntudatlanul felszakadt belőlük, hogy „Hála Istennek!” A tuberkulózisos János is felsóhajtott hét év után, hogy „Hála Istennek, megjött Magdi!” Az imádkozó Marika is felsóhajtja ugyanezt a hálát minden magányban töltött napjában megannyiszor, azért, mert ő igazán szabad.

A hívő ember félelme istenfélelem, a ki nem elégített bírvágy örökös bizonytalansága helyett erős bizalom a feljebbvalóban. A nap nap után hitével megküzdő ember el tudja fogadni a sorsot, amit ő Gondviselésnek hív. Mert igen, egy látható, bőrön érezhető világháború és egy láthatatlan, tapinthatatlan vírusharc egy éve is adhat, adhatna értékeket. Ha pél­dául aki tehette, megszerethette volna az ajándékba kapott, otthon töltött időt, megszerethette volna jobban a feleségét, férjét, gyerekeit, ha minden otthon töltött napon háromszor készült volna szépen terített asztal, ha önerőből kicsinosodott volna lakás és kert, ha lekerülhettek volna újból a könyvespolcról a könyvek, egyrészt portalanítás, másrészt olvasás céljából.

Pilinszky János sok zseniális meglátása közül az egyik így szól: „Hálásnak lenni ezért, azért, egy szóval mindenért!” Aki tud hálás lenni, az tud bizalommal tekinteni azokra is, akik egy közösséget vagy országot vezetnek bárhol is Európában. Aki nem így él, az beteges gyanakvóként, összeesküvés-elméletek foglyaként vergődik, legyen bármennyi pénze, hatalma, vélt ereje. Ők azok, akik miniszterelnökeikről azt feltételezik Merkeltől Macronon át Orbán Viktorig, hogy a vesztüket akarják.

Hit nélkül nincs bizalom, bizalom nélkül nincs hit, marad a lappangó félelem a vírus után most a vakcinától. János a hegyen tíz évig várt rá, a hetedikben aztán megjött Magdi. Az élet és a társ szeretete máshogy pergette le a napokat a várakozás hegyén, egészen a védőoltás megérkeztéig. Kiszabadulhattak végre háromezer-ötszáz és ezer nap után. Nem tudom, szívük mélyén nem vágynak-e vissza néha a szeretet hegyére…

(A szerző teológus)