Néztem március 15-én a turmixkoalíció ünnepi videóklipjét, és úgy éreztem magam, mint az Idétlen időkig című amerikai filmben a Bill Murray megszemélyesítette Phil Connors, a mogorva, magának való időjárás-jelentő, akit pittsburghi tévécsatornája elküld a világvégi pennsylvaniai Punxsutawney-ba, hogy készítsen anyagot a kisváros hírességéről, a tavasz közeledtét megjósoló, Philnek nevezett mormotáról és a település legnagyobb ünnepéről, a mormotanapi fesztiválról. Végez az utált munkával, alig várja, hogy végre hazaindulhasson, ám este hóvihar támad, a telefon-összeköttetés megszakad, és onnantól minden reggel arra ébred, hogy mormotanap van, és ő újra és újra átéli az egészet.
El lehetne kezdeni megszólalónként elemezni az elhangzott mondatokat, kezdve Kunhalmi Ágnestől Gyöngyösi Mártonon és Szabó Tímeán át egészen Kálmán Olgáig, pontosítani a csúsztatásokat, felhívni a figyelmet a sanda utalásokra, rámutatni a nyilvánvaló hazugságokra, de ettől most itt eltekintenék, részben mert unásig ismert, alap nélküli közlésekkel állunk szemben, részben mert ezek a helyenként jól hangzóra igazított, akár még békésnek is ható mondatok úgy ülnek az immáron a kormánnyal szemben majdnem tizenegy éve tartó agresszív, eszközökben nem válogató lejárató hadjárat tetején, mint magas hegyeken a hósapka, és hitelük éppen ezért finoman szólva is kétséges. Két közlés talán mégis megér egy futó reflexiót.
Az egyik a momentumos Orosz Annáé, aki azt mondta, nem tűrhető el a cenzúra, én meg közben arra gondolok, vajon rendesen elmondták-e neki az iskolában, mit jelentett hajdan a nevezett intézmény. A másik az új politikai generáció borostás vezetője, aki miközben egy videóban arról beszél, hogy Magyarország legyen mindenki otthona, és együttműködésre van szükség, egy másikban a jobboldali újságírók foglalkozástól való eltiltásáról osztott meg magvas gondolatokat.
Az ünnepi videó üzenete: Legyen béke, szabadság és egyetértés! Szép, szívünkhöz közel álló, a márciusi ifjak tizenkét pontját nyitó óhaj. Lehet-e ezzel baja bárki magyarnak? Ugye, nem. Pörgessük vissza kicsit az idő kerekét, emlékezzünk rá, hogy ez volt a kezdő sora az Országgyűlés által majdnem tizenegy évvel ezelőtt (2010. június 14.) elfogadott Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának, és a most ezt üzenetnek választó politikai formációk (kivéve az akkor még nem létezőket) és a mindenkor független baloldali sajtó úgy esett neki miatta a néhány héttel előbbi választáson kétharmados felhatalmazást kapott többségnek, mint foxi a lábtörlőnek.
Hangulatfestésnek hadd idézzek egy vezércikket abból az időből: „Elfogadható, hogy akad olyan, akinek a »szavazófülkék forradalma« szlogen nem tetszik. De most komolyan: azzal mi a baj, hogy »legyen béke, szabadság és egyetértés«? Ne legyen?” Csábító lenne válaszolni erre a múltból visszhangzó kérdésre, hiszen az eltelt évek alatt számos olyan dologgal gazdagodtunk, amit akkor el sem tudtunk volna képzelni. De fontosabb, ami éppen körülöttünk zajlik.
Érteni vélem, hogy nehéz a turmixkoalíció helyzete. Folyamatosan hergelni kell a kormány ellen, hiszen csak a gyűlölet megfelelő hőfokon tartásával lehet esélye a jövő évi választásokon, s hogy ezt éppen egy járvány idején kell véghezvinni, az láthatóan csöppet sem jelent gátat. Ugyanakkor időnként szükséges békére hívni, másképp elképzelhetetlen egy esetlegesen elkövetkező kormányzás.
A kettő dinamikájának pontos és számukra hasznot hajtó megtalálása emberes feladat lenne, de úgy fest, meghaladja a képességüket. Folyton kiderül, az indulatok szítása egyszerűbb, az megy, az az igazi terep, a másik alakítás mindig falsra, vérszegényre sikeredik. Örökké ismétlés, örökké mantra.
A régi filmben az ismétlődő napok során a főszereplő végül valamit megtanul, de ez az ellenzék erre eddig képtelennek bizonyult.
(A szerző lapszerkesztő)
