Az Európai Néppárt a Sátán árnyékában

Az elmúlt évtizedben idehaza a jobboldal számára talán a legfontosabb szempont a Fidesz–KDNP-szövetségnek a balliberális körök korábbi országrontó politikájának a megtörése volt. Ennek megtörténte ma már a nyugat-európai balliberális erőket is egyre jobban irritálja. Olyannyira, hogy kezdenek ebbe beleroppanni. Ezt a helyzetet sajnos az említett hazai jobboldal eddigi pártcsaládjának, az Európai Néppártnak nem kevés képviselője is alig tudja elviselni.

Az Európai Néppárt mint az Euró­pai Unió legnagyobb frakciója nem kizárólagosan a deklaráltan kereszténydemokrata eszmeiségű pártokból áll ugyan, de vezető erejét mindig is az ilyen pártok alkották. Közülük is zászlóvivőnek a német CDU/CSU-pártszövetség számított a múltban és a jelenben is.

A néppárti frakció egyes tagszervezetei között találunk jelentős mértékben liberális beállítottságúakat is. Ez a jelenség, ha nem is kizárólagosan, de elsősorban mégis a nagyobbrészt protestáns hátterű kisebb pártokra jellemző. A Fideszt pártszinten támadók köre is jelentősebb mértékben közülük kerül ki (lásd például a skandináv, illetve a holland néppártokat).

Minden idők legnagyobb magyar, magát katolikus filozófusnak aposztrofáló, a 2010-ben Richmondban elhunyt Molnár Tamás Liberális hegemónia című (alap)művében a szekularizáció és azzal együtt a nyugati társadalmak mindegyikében egyre inkább teret hódító liberális elem veszélyeire hívja fel a figyelmet. Ugyanis mindkettő lényegileg az ateizmusban ölt testet. Témánk tárgyából következően itt e kérdéskör vallásfilozófiai/teológiai megközelítésén túl annak politikai aspektusára kell elsősorban reflektálni, gyakorlati megnyilvánulásait számba venni.

Mindez jól tetten érhető volt az Európai Néppárt meghatározó súlyt képviselő tagszervezete, a CDU esetében is, amikor főként morális alapú kérdésekben a képviselők jelentős része esetenként egyszerűen sutba dobta keresztény mivoltából eredő kötelezettségeit (ilyen volt az abortusz kérdése, amelynek kapcsán az 1990-es évek elején Kohl kancellár a saját pártja egy részének ellenében is a Bundestagban alulmaradt, és emiatt a német Alkotmánybírósághoz volt kénytelen fordulni).

A liberalizmus, amint arra Molnár Tamás az említett művében is rámutat, a protestáns felekezetek esetében lényegileg mindig is jelen volt. Ez a szellemiség és azt az elfogadható szinten túl toleráló magatartásforma azonban Németország esetében sajnos olykor még magas szintű katolikus körökben is tetten érhető. Elég, ha csak a Marx – akit a neves katolikus teológus Paul Ri­coeur Nietzschével és Freuddal napjaink ateizmusának megalapozóiként és a gyanú mestereiként aposztrofál – halálának százötvenedik évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségen megjelent néhány római katolikus püspököt említjük meg.

Már túlmutat a politika mint profán kategória szintjén az a tény, hogy a német katolicizmus esetében van Európában a legerőteljesebben, leginkább elfogadhatatlan mértékben jelen a szekularizáció. Ebből a megközelítésből is több mint elfogadhatatlan olyan, magukat katolikusnak tartó politikusoknak a Fidesszel szembeni magatartása, mint a CSU-s Manfred Weberé és Markus Söderé, akik Európa legkeresztényebb pártja ellen folytatnak szakadatlanul hajtóvadászatot. (Franz Josef Strauss foroghat a sírjában. De a mostani CDU-politikusok, élükön Angela Merkellel, vallási és politikai téren egyaránt fényévnyire vannak Konrad Adenauertől!)  

A néppártiság hármas tartalommal bír. Ideológiai alapot, méretnagyságot és vertikalitást egy­aránt jelent, illetve e követelmények mindegyikének eleget kell tennie. A számba vett szempontrendszeren belül a méretnagyság, valamint a vertikalitás követelményeinek egyébként megfelelő más pártokhoz viszonyítottan a megkülönböztetés (a valódi vízválasztó) a pártok ideológiai arculata alapján jut meghatározó módon érvényre.

Amelynek eszmei tartalmát a hagyományos értelemben vett néppárt(ok) esetében leginkább az egész társadalomról alkotott felfogásában a keresztény erkölcshöz és gondolkodásmódhoz való kötődése, annak a politikai gyakorlatban történő megjelenítése fejez ki. Ez utóbbi tetten érhető e pártoknak a tőkéhez, a globalizálódott gazdasághoz való viszonyulásában is.

A keresztény eszmeiség politikát illető kezdeti térvesztésének a folyamata – majd mára már nagyobbrészt szinte a teljes kiszorulása a politikából – Nyugat-Európában a jóléti társadalmak kiépülése –, a társadalom egészét átható nagyfokú szekularizáció és azokhoz kötötten a liberalizmusnak a gazdasági-társadalmi élet egészére vonatkozó elterjedésével hamar megkezdődött. (Több mint elgondolkoztató, hogy a katolikus Ausztriában a Szovjet­unió 1955. évi kivonulása és az annak örömére rendezett „csillaghullást” követően már „csak” egy néppárt alakítására nyílott lehetőség.

A kereszténység/katolicizmus mint világnézeti elem az osztrák Néppártban a korábban elmondottak szerint alacsonyabb szinten volt a kezdetektől jelen, mint hajdanában Nyugat-Németországban a CDU-ban és CSU-ban.) A kereszténydemokrácia kapcsán említést kell még tenni Hollandiáról. Franciaországban viszont ez a politikai irányvonal belesimult – vagy inkább feloldódott – az átlagos konzervatív jellemzőkkel bíró különböző pártalakulatokban. Az ezredfordulót megelőzően Olaszországban, ahol a második világháborút követően a kereszténydemokrácia évtizedeken át döntő szerepet játszott a politikában, párt gyanánt mára, sajnos, gyakorlatilag megszűnt.

A fejlett Nyugatot a 20. század második felében a korábbiakban említettek mellett a kereszténydemokrácia napjainkra jellemző háttérbe szorulásában jelentős szerepet játszottak azok a globalizációs erők, amelyek a már hosszú ideje tartó és mostanában több országban is kicsúcsosodó – eredetileg pénzügyi indíttatású – gazdasági válságot a saját érdeküktől vezérelve gerjesztették.

Ezek a folyamatok gyakorlatilag felőrölték – és ez igaz Németországra is – a kereszténydemokrácia egzisztenciális alapját, annak legfőbb gazdasági megnyilvánulását, a szociális piacgazdaságot. Az említett tényezők hatására mostanra a keresztény alapokon álló pártok Európában – de igaz ez például Chilére is – jelentős teret vesztettek, és bizonyos értelemben kifáradtak. A keresztény eszmeiség és kultúra tönkretételére a nemzetközi balliberális erők ostor gyanánt a migráció elősegítésével az iszlámot is felhasználják.

Végül, de nem utolsósorban a kereszténydemokrácia mai állapotára jelentős hatással van az olyan nagy formátumú politikusok hiánya is, mint amilyen Konrad Adenauer, Franz Josef Strauss, Robert Schuman, De Gasperi volt. Ugyanakkor mindennemű elfogultságtól mentesen állíthatjuk, hogy Orbán Viktor személyében az említett államférfiakkal egyenértékű kereszténydemokrata politikus áll egyedüliként (egyelőre, még inkább csak informálisnak nevezhetően, ami minden bizonnyal rövidesen formális szerepkörben is testet ölt majd) az európai kereszténydemokrata mozgalom élén.

Érdemes néhány gondolat erejéig elidőzni még Németország vezető pártjánál, a CDU-nál. Nemcsak szimbolikus jelentőséggel bír az a tény, amely szerint e párt teljes nevét (Christlich Demokratische Union Deutschlands) annak vezetői gyakorlatilag ma már nem is használják. Vagyis a Kereszténydemokrata Unió elnevezésében mára csak három betűre degradálódott. (Amelyek önmagukban egyébként bármi mást is jelenthetnének.)

Konrad Adenauer a CDU-t hajdanában jobboldali keresztény pártként definiálta. (Azt mondta, a CDU-nál jobbrább lévő párt nem létezhet Németországban.) Helmut Kohl idejében teret nyert a jobbközép kifejezés. Angela Merkellel pedig ideológiai vonatkozásban – társítva ahhoz a formai kifejezést is – a párt a jobboldaltól „eljutott” a középig. Amely így valójában már sem nem keresztény, sem nem jobboldali.

Mindezeket jól alátámasztja az a tény, amely szerint a kancellár asszony a kereszténydemokrácia alapelveként a liberális demokrá­ciát jelöli meg. Holott ez az ideológia a liberális, illetve balliberális pártok politikai talapzata. Egy kereszténynek nevezett párt esetében pedig a politikai irányzatok közül a leghumánusabb és egyben legtoleránsabb ideológia, a kereszténydemokrácia, mint eszmei alap, evidencia kell hogy legyen.

A keresztény eszmeiségnek nemcsak a politikai gyakorlatból, hanem még a közgondolkodásból való kiűzésére tett legbrutálisabb kísérletét az EU alkotmányaként is értelmezhető lisszaboni szerződés fejezi ki a leghűebben, azáltal, hogy még említést sem tesz arról. Amikor Babits azt mondta, „katolikus vagyok”, azzal az európaiságát is ki kívánta nyilvánítani. A poeta doctus mondása mára azonban még csak intellektuális szinten sem éri el az EU mai vezetőit.

Az elmondottak alapján leszögezhetjük, a Fidesznek hosszabb idő óta nincsen helye abban a „pártcsaládban”, amelynek Manfred Weberestől, Donald Tuskostól, Angela Merkelestül, Mark Ruttestől, de akár említhetjük még Ursula von der Leyent is, köze sincsen ahhoz a világnézethez és ideológiához, valamint az azokra szükségszerűen épülő politikai gyakorlathoz, amelyeket az elnevezése alapján követnie kellene.

(A szerző egyetemi tanár)