Mérgező gyökerek

Néha, bevallom, elfog a zavarodottság. Mert mit lehet mondani arra, hogy a német sajtó szakmányba jár Magyarországra, és készíti el a szörnyebbnél szörnyebben mutató (persze egy szemszögű és fals) úgymond tudósításokat, mintha az ottani közelgő választás döntő momentuma a német politikai pártok Orbán Viktorhoz és az általuk lefestett magyarországi rendszerhez való viszonya lenne? Vagy arra, ha a Fekete-Győr András vezette párt olyan programnak nevezett izével áll elő, aminek némely passzusát látva, hallva a hadikommunizmusban belefáradt Lenin is csettinthetne mosolyogva.

Ha a túlmozgásos ellenzék heti, akár pár napi eltéréssel képes bármit, majd annak a szöges ellentétét állítani, ha úgy véli, abban a pillanatban éppen azzal árthat a legtöbbet a kormánynak? Ha egy lap főszerkesztője komolyan azt bírja írni, hogy 2006-ban egy sikertelen puccskísérlet történt Magyarországon, 2010-ben pedig végbement a sikeres, parlamentáris puccs? Utóbbit Friss Róbert osztotta meg a nagyérdemű közönséggel a hét elején.

Úgy tűnik, zaklatott és szorongással teli világunkból lassan kivész a történések megértésének igénye, átadja a helyét a kategorizálásnak, látszatkeltésnek és mitizálásnak. Mircea Eliade Az örök visszatérés mítosza, avagy a mindenség és a történelem című könyvében írja, hogy a háború előtt egy román folkloristának megadatott, hogy lejegyezhessen egy nagyon szép máramarosi balladát, amely egy szerelmi tragédiáról szólt.

A hegyek között egy tündér megbabonázott egy ifjút, és az esküvője előtt néhány nappal féltékenységében lelökte a szikláról. Pásztorok találtak rá a testére másnap. A tetemet visszavitték a faluba, ahol a halott vőlegényét meglátó menyasszony „mitológiai utalásokkal teli siratót s rusztikus szépségű liturgikus imát mond fölötte”. A ballada lejegyzése közben a kutató megpróbálta kideríteni a tragédia időpontját.

Kérdezgetett, a válasz mindig az volt, hogy az eset „réges-régen” történt. Kitartó és makacs kutatás után végül kiderült, hogy nem egészen negyven évvel előbb zuhant le az ifjú a szikláról, még élt a faluban a menyasszony, aki elmondta, hétköznapinak is mondható baleset történt, a fiú megcsúszott a sziklán és leesett.

A falu számára az esküvője előtt meghalt vőlegény története okkult értelmet kapott, amit csak a mítosz kategóriáival azonosítva lehetett elbeszélni, és amikor a folklorista felhívta a figyelmüket a valódi időpontra, akkor sem fogadták el, azt mondták, a hajdani menyasszony megbolondult. A leírt történet példa arra, látszat és a tipizálás nemcsak a történelmet formálhatja át, de a jelent is.

Az archaikus társadalmak ciklikusan élték az életüket, a zsidó és keresztény vallás megjelenésével jött el a valahová tartó idő, a történelem, ahol a események okai­nak megértése is fontossá vált. Úgy tűnik, pont ezzel van baja a látszatkeltésben és tipizálásban világbajnok magyar baloldalnak és a sajtó magát tíz éve masszívan nem szabadnak érző részének.

Mert félreértés ne essék, a történelemből próbálja kiemelni a magyar társadalmat Fekete-Győr András, amikor arról beszél, hogy nem lesz itt következmények nélküli ország, miközben úgy tesz, mintha az elmúlt tíz évnek nem lenne oka és előzménye, és ezt teszi a Népszava főszerkesztője is, amikor Gyurcsány Ferenc ténykedését kihagyva beszél 2006-ról, 2010-ről és mérgező gyökerekről.

Ezzel ellentétben azt hiszem, a jelenlegi magyar élet mérgezett gyökérzetét nem a jobboldal, hanem a látszatkeltésre szakosodott baloldali politikai és szellemi elit jelenti. Milyen sorsa lehet egy ennek bedőlő társadalomnak? Hogy mindent, mindig újra az elejéről kell kezdenie.

(A szerző lapszerkesztő )