Gondolatok egy európai bírósági kereset margójára

„A haza örök, s nem csak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.” Ez a Kossuth Lajostól származó gondolat jutott eszembe akkor, amikor az Európai Unió Bírósága eljárási szabályai alapján kiszámoltam, hogy a gyakran csak „jogállamisági kondicionalitásként” emlegetett rendelet bírósági megtámadásának határideje március 15-én jár le.

Az uniós költségvetési tárgyalások kezdete óta határozottan elutasítottuk azokat a törekvéseket, amelyek a jogállamiság elvét politikai zsarolásra igyekeztek felhasználni. Az állam- és kormányfők decemberi tanácskozásán a legmagasabb szinten kaptunk garanciát arra, hogy a jövőben sem kényszeríthet senki ránk költségvetési eszközökkel politikai és ideológiai elvárásokat. Ezzel sikerült megvédeni Magyarország szuverenitását, alkotmányos identitását és a magyar embereknek és vállalkozásoknak járó forrásokat.

Azonban azt, ami jogellenes, nem hagyhatjuk szó nélkül. Nem engedhetjük, hogy a jogbiztonságot súlyosan sértő uniós jogszabály hatályban maradjon, ezért a magyar kormány – Lengyelországgal együtt – a napokban benyújtott keresetében kezdeményezte a rendelet megsemmisítését az Európai Unió Bírósága előtt.

Politikai értelemben tehát a döntő csatát már megnyertük. Most eljött az idő, hogy a kondicionalitásrendelettel szemben a küzdelmet a jog eszközeivel is megvívjuk.

A kormány keresete tételesen bemutatja azokat a mélyebb elméleti jogi tudás nélkül is belátható, súlyos hiányosságokat, amelyek miatt a rendelet nem maradhat az uniós jog része.

Megfelelő felhatalmazás nélkül nem lehet uniós jogot alkotni. Az Európai Unió egyik alapelve, hogy az uniós intézmények csak annyiban alkothatnak jogot, amennyiben erre a tagállamok az alapító szerződésekben felhatalmazták őket. A rendeletet az Európai Unió működéséről szóló szerződés olyan rendelkezése alapján alkották meg, amely szerint a költségvetés végrehajtására vonatkozó költségvetési vagy pénzügyi szabályokat lehetne előírni.

Ha úgy értelmezzük, hogy ebbe bármilyen tárgykör beleérthető, ami akár áttételesen is összefügghet az uniós költségvetéssel, akkor minden uniós hatásköri szabály feleslegessé válik: ott jön létre uniós jog, ahol a bizottság, az EP, valamint a tanács többsége jónak látja. Ez pedig elvonja a tagállamok szuverenitását, és az integráció alapjait kérdőjelezi meg. A jogállamiságot egy olyan rendelet védené, amely a legelemibb jogalkotási feltételnek sem tesz eleget: nincs alapja az elfogadásának.

A szerződések rendelkezéseit alacsonyabb szintű szabállyal nem lehet felülírni. Az alapszerződések nem biztosítanak általános hatáskört az unió számára a jogállamiság monitorozására. A jogállamiság, mint az unió értékének absztrakt védelmét szolgáló egyetlen eszköz a szerződések szerint a 7. cikk szerinti eljárás. Amennyiben volna politikai szándék ezen eljárás módosítására, azt a tagállamok megtehetnék az Európai Unióról szóló szerződés módosítása révén.

Ennek hiányában azonban nem fogadható el, hogy az uniós jogalkotó hatáskört teremtsen magának, és létrehozzon egy, a 7. cikkel párhuzamos eljárást, mivel az uniós jogalkotónak erre a szerződések alapján jelenleg nincs felhatalmazása. Egyes intézmények vagy tagállamok ugyanakkor nem fogadják el, hogy a Magyarországgal és Lengyelországgal szembeni, ideológiai alapú boszorkányüldözés kudarcba fulladt, és „gyorsabb”, „hatékonyabb” eszközökkel kívánnak fellépni egyes tagállamokkal szemben. A jogállamisági feltételrendszer tehát maga is a jog megkerülésére épült.

Közös értékeket nem lehet a közösség egyetértése nélkül meghatározni. A jogállamiságot az alapszerződések az Európai Unió közös értékeként határozzák meg, ahhoz azonban nem társítanak fogalommeghatározást. Vannak elvek, amelyekről tudjuk, hogy a jogállam követelményei (jogbiztonság, törvény előtti egyenlőség, hatékony bírói jogvédelem stb.).

De ezeket még a Velencei Bizottság, mint kiváló alkotmányjogászokból álló tanácsadó szerv sem sorolta fel tételesen, hanem a jogállamiság egyes központi elemeit foglalta össze, és egy hangsúlyozottan nem teljes listát adott annak elemeiről. Most az Európai Bizottság és egyes EP-képviselők magukénak érezték a jogot és képességet arra, hogy ők határozzák meg azt a fogalmat, amelynek kapcsán évszázadokon keresztül a legkiválóbb jogtudósoknak sem sikerült megegyezésre jutniuk.

Ha lenne is a jogállamiságnak mint a tagállamok közös értékének egységes jelentéstartalma, azt csak valamennyi tagállam közösen, egyhangúan adhatná meg, különben elveszik a fogalom „közös” jellege. Azon túl, hogy a rendelet jogállamiság-fogalma csak a tagállamok egy részének álláspontját tükrözi, nincs összhangban a Velencei Bizottság gondolati rendszerével, de még azokkal a szempontokkal sem, amiket az Európai Bizottság a „híresen objektív” jogállamisági jelentésében vizsgál. A jogállamisági feltételrendszer ezek szerint tehát egy olyan fogalomra épül, amelyet még az alkalmazására hivatott szerv sem ért.

Szankciókat csak világos, egyértelmű és következetesen alkalmazott szabályokban lehet előírni. Az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy a jogállamiság részeként értelmezett jogbiztonság elve megköveteli, hogy a jogszabályok egyértelműek, pontosak és hatásaikat illetően előre láthatók legyenek annak érdekében, hogy az érintettek az uniós joggal kapcsolatos helyzetekben és jogviszonyokban eligazodhassanak. Előrelátható-e egy olyan büntetés, amelyet „egyéb releváns helyzetek vagy magatartások” miatt szabnak ki?

Meg tudja-e bárki mondani, hogy milyen megállapításokat használnak fel ellene, ha az eljárás során figyelembe veszik „a rendelkezésre álló forrásokból származó releváns információkat” (miközben az információk hitelességével, megbízhatóságával kapcsolatban semmilyen követelményt nem támasztanak)? A rendelet kiszámíthatatlan eljárásban rendelne büntetni olyan állami cselekvéseket, amelyeknek a mibenlétét csak homályosan írja körül. A látszólag pontosabban megfogalmazott követelményeknél is problémás a tartalom. Ez lenne a jogállamiság?

A kétkedők is láthatják, a kormány aggályai nem légből kapottak: a rendelet elemi jogi alaptételek sérelmét valósítja meg, ezért azt meg kell semmisíteni.

Ha pedig a bevezetőben nemzeti ünnepünket és Kossuth Lajost idéztem, a kereset kapcsán a luxembourgi bíróság eljárásával szembeni várakozásainkat hadd összegezzem Deák Ferenc szavaival: „Tudományos vitatkozásoknál nem a személy, nem a tekintély, hanem egyedül az igazság bírhat döntő erővel.” Így győzhet a józan ész a jogi vitákban is.

(A szerző igazságügyi miniszter)