Andrea Martin

Vélemény és vita

„A (német) nyugdíj, az biztos!”

Az utóbbi harminc évben gyakorlatilag folyamatos a nyugdíjreform, mert nyilvánvaló volt, hogy nem tartható fenn az addigi bruttó jövedelemhez kötött színvonal

„Die Rente ist sicher!” Ezzel a nyolcvanas évek végén legendává vált mondattal vonult be 1986-ban Norbert Blüm, Kohl kancellár hűséges munkaügyi és szociális minisztere a német politikatörténetbe. Azóta harmincöt év telt el, egy generáció megöregedett, és ezt a mondatot is elérte a választási ígéretek, politikai jelszavak szokásos sorsa: nem vált be.

A világ adózással kapcsolatos szakirodalmának a felét a világ egyetlen (!) országában adják ki. Ez az ország Németország. E két tényt egymással kombinálva jutunk el a földgolyó egyik legkomplikáltabb, emellett elég igazságtalan és újabban ráadásul meglehetősen eredménytelen nyugdíjrendszeréhez. A gazdaságilag bikaerős ország a legújabb kiértékelések szerint (Allianz Pension Index, 2020) már csak a világ 26. helyén áll a nyugdíjrendszerét tekintve.

Az index a demográfiai és fiskális tényezőkön kívül a fenntarthatóságot is figyelembe veszi, és vizsgálja, hogy a rendszer mennyire biztosít elviselhető életszínvonalat a nyugdíjasoknak. Magyarország ezen, a hetven országot kiértékelő skálán a 45. helyen áll, elsősorban azért, mert az életszínvonal megőrzésében a 31. helyet foglalja el. Azaz a fiskális alapok, a fenntarthatóság és a demográfia kedvezőtlenebb pozíciói ellenére is törekszik az életszínvonal biztosítására.

A német indulás majd másfél évszázada döcögős volt. Demokrácia még sehol, de Bismarck, a vaskancellár a világon először 1889-ben (a betegbiztosítást és a balesetbiztosítást követően) bevezette a munkások állami nyugdíjbiztosítását. Sokakra ugyan nem vonatkozott, és még többen meg sem élték azt a kort, amikor nyugdíjat kaphattak volna, mert a nyugdíj a 70. évtől járt, de megszületett a világ első állami társadalombiztosítása, ami töménytelen változtatással és sok kivétellel ugyan, de Németországban ma is működik. Úgy ahogy.

A kivételezés bajnokai az állam hivatalnokai voltak. Nekik már a 19. század elején ellátást biztosítottak öregségükre Bajor- illetve Poroszországban. Ők ma sem tartoznak a szolidáris nyugdíjbiztosítás alá, nem fizetnek nyugdíjjárulékot, és a normál nyugdíjnál jóval magasabb öregségi ellátásukat az állam nem a nyugdíjalapokból, hanem a mindenkori adóbevételekből fedezi.

Ezek olyan összegek, amik nem jelennek meg az aktuális államadósságban, de súlyos jövőbeni terheket rónak az államkasszára. Évtizedek óta folyik a vita arról, hogy ez a fajta kivételezés talán nem igazságos, de a hivatalnokok (akikhez a politikusok túlnyomó többsége is tartozik) sziklaszilárdan védik az érdekeiket. Ennek köszönhetően a kétféle nyugdíj Németországban továbbra is jelen van: „Rente” a normál halandóknak, illetve „Pension” az állami hivatalnokoknak, azaz a minisztériumok, parlamentek, önkormányzatok dolgozóinak, hivatásos katonáknak, rendőröknek, a tanárok nagy részének, a professzoroknak, papoknak, bíráknak. Azonos körülményeket figyelembe véve egy nyugdíjas állami hivatalnok átlagosan körülbelül ezer euróval kap többet havonta. Nem csekélység!

A normál német nyugdíj legnagyobb problémája, hogy egyre kevesebben fizetnek be, és egyre több nyugdíjast kell eltartani. Ez ugyan világjelenség a gyerekszegény, fejlett államokban, és a nyugati társadalmak elöregedése 2050-ig drámai méreteket fog ölteni, de Németországban azért különösen feszült a helyzet, mert az előbb említett állami kivételezetteken kívül más csoportok is kiesnek a finanszírozásból: az orvosoknak, állatorvosoknak, ügyvédeknek, adótanácsadóknak, patikusoknak, építészeknek, azaz általában a jól kereső szabadfoglalkozásúaknak tartományonként szervezett saját nyugdíjbiztosítóik vannak, tehát nem fizetnek be a közösbe, mint például Svájcban, ahol ez kivétel nélkül mindenkinek kötelező.

Ráadásul létezik egy jövedelemhatár, ami felett már nem növekszik a szolidáris társadalombiztosításba százalékosan befizetendő összeg, azaz az igazán jól kereső rétegek kevesebbet áldoznak a szolidaritás oltárán, mint az átlagosan vagy az alatt keresők.

A „befizetés” a munkavállalók esetén amúgy sem helyes kifejezés, mert nem ők fizetnek be, a munkaadó vonja le a bruttó jövedelmükből az adóval együtt a szociális biztosítások (nyugdíj-, beteg-, munkanélküli-, ápolási biztosítás) összegét, hozzáteszi a közel azonos munkaadói részt, és utalja át a mintegy száz betegbiztosító valamelyikéhez. Innen kerülnek a megfelelő összegek a Berlinben székelő állami nyugdíjbiztosítóhoz. Ebből a rendszeresen befolyó összegből fizetik a jelenlegi nyugdíjasok havi ellátását. Mivel a befizetések már régen nem elegendőek a nyugdíjak kifizetésére, az állam a begyűjtött összeg egynegyedével folyamatosan támogatja a nyugdíjbiztosítót.

A német állam egyébként kitűnően palástolja azokat az óriási összegeket, amiket a bérből és fizetésből élő átlagpolgárairól legombol. Sokan nem is tudják, hogy valójában mennyibe kerülnek a munkaadójuknak, tehát mennyi (lenne) az igazi bruttó jövedelmük, azaz mennyit kaphatnának kézhez, ha nem kellene a jövedelmük felét (!) az állami betegellátás és öregségi ápolás fenntartására és a későbbi (egyre alacsonyabb) nyugdíjuk biztosítására áldozniuk.

Hogy ne a levegőbe beszéljünk, nézzünk egy konkrét példát az átlagjövedelem környékén. A német megállapodás szerinti bérelszámoláson feltüntetett bruttó átlagjövedelem jelenleg körülbelül 4000 euró havonta. Jól hangzik, de mennyi marad belőle? A részleteket elhagyva, az alap adótáblázatot alkalmazva, 2430 euró. A munkaadó pedig a 4000-re még ráfizeti a szociális biztosítás felét, azaz a példánkban 801 eurót.

Az egyéb kiadásokra – amik kizárólag a munkaadót terhelik – 49 eurót számolva egy átlagos jövedelmű német alkalmazott valódi bruttója (amit sehol sem lát, rossz nyelvek szerint nem ok nélkül, mert ha látná, azonnal kimenne az utcára) 4850 euró, kézhez kap belőle 2430-at. A különbözet, azaz a jövedelmének a fele azonnal az állam intézményeihez vándorol. Ha házas és/vagy gyermekei vannak, valamivel jobban jár, mert kevesebb az adója, de csak az adó, mert a társadalombiztosítás változatlan. A gyermekei ugyanakkor vele együtt „ingyen” biztosítottak, mégsem állítható, hogy Németországban az állam nagyvonalúan finanszírozná a gyerekvállalást.

Ha az átlagkereső negyvenöt (!) évig átlagos fizetést kap, és folyamatosan befizet az állami nyugdíjkasszába, akkor megkapja az úgynevezett standard nyugdíjat, ami pillanatnyilag 1538 euró. Mivel csak kevesen érik el a negyvenöt ledolgozott évet, így a jelenlegi átlagnyugdíj férfiaknál 1200, nőknél 800 euró tájékán mozog. Aki ismeri a németországi árszínvonalat, (főképpen a lakbéreket, hiszen a német lakosság több mint fele bérlakásban él), az pontosan tudja, hogy ebből az átlagnyugdíjból nem lehet ugrálni.

A német nyugdíjasoknak az a szerencséje, hogy létezik még az úgynevezett „Betriebs-rente”, a munkaadó által nyújtott öregségi ellátás, viszont ennek a jelentősége egyre csökken, mert egyre ritkább az a modell, hogy valaki egy cégnél tölti el az egész életét, és a nehezedő világgazdasági helyzetben a vállalatok sem olyan bőkezűek, mint a német gazdasági csoda idején voltak. Egyre inkább leépítik ezt a nyugdíjbiztosítási formát. Csak az állami alkalmazottak járnak jobban, mert nekik az állam tartományi szinten támogatja a pluszellátást.

Az utóbbi harminc évben gyakorlatilag folyamatos a nyugdíjreform, mert nyilvánvaló volt, hogy nem tartható fenn az addigi bruttó jövedelemhez kötött színvonal. Átlagosan ötévenként követték egymást a megszorítások, mindegy, hogy melyik politikai oldal volt éppen hatalmon. 1992-től hatvanöt évre emelkedett a nyugdíjkorhatár, 2012-től pedig évente egy hónappal kúszik tovább fölfelé, 2025-re férfiaknál, nőknél egyaránt eléri a hatvanhét évet.

2001-től megváltozott a számítási mód, a nyugdíjak színvonala azóta folyamatosan csökken. A számítás alapja ugyanis többé nem a bruttó jövedelem, hanem a bérre vetített járulékszint húsz százalék alatti stabilizálása! Az állandó csökkenés ellensúlyozására ugyan bevezettek különféle államilag támogatott takarékossági módozatokat (Riester-Rente, Rürup-Rente) de ehhez a lakosság tudatos előtakarékosságára lenne szükség, ami az alacsony jövedelműeknél nem jellemző. Pedig ők szorulnának leginkább támogatásra.

Ezenkívül a kamatok erős csökkenése (manapság már negatív kamatokról beszélünk) az utóbbi tíz évben oda vezetett, hogy a különféle pénzintézetek nem tudják megtermelni azt a tőkehozamot, amit annak idején reklámoztak. Azaz a szerződéskötéskor esedékes magas províziót zsebre téve, ma már nem tudják kifizetni azt az összeget, amit ígértek és ami a nyugdíj kiegészítéshez elengedhetetlenül szükséges lenne. Ráadásul 2006-tól kezdődően megindult a nyugdíjak fokozatos megadóztatása, évente emelkedik a nyugdíj adóköteles hányada, jelenleg nyolcvan százalék körül tart, és 2040-re a teljes nyugdíj adókötelessé válik.

Az illetékesek természetesen észrevették, hogy adókötelezettségük elől tömegesen menekülnek külföldre (Magyarországra is) a német nyugdíjasok, ahol adómentességet élvezhetnének. De 2012 óta elkapják őket, bárhol is vannak a világon, a német nyugdíjuk után be kell fizetniük a társadalombiztosítást, és adózniuk is kell. Erre a célra egy új adóhivatalt állítottak fel Brandenburgban.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a német nyugdíjbiztosítás attól szenved, hogy kevesen fizetnek be, miközben egyre több a nyugdíjas. Amíg nem születik elég gyermek, és az állami hivatalnokok és a magas jövedelműek kivételezése is megmarad, addig aligha várható javulás. Egyben igaza volt Norbert Blümnek: az ő miniszteri nyugdíja – mivel nem a nyugdíjbiztosítótól kapta – valóban a haláláig biztos volt.

(A szerző fogorvos (Svájc))

Kapcsolódó írásaink

Bán Károly

Bán Károly

Gyurcsány csirkepaprikása

ĀEgy tanács a végére. Gyurcsány atyafitól tanultuk. El lehet innen menni, tessék, el lehet menni

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Niedermüller Péter, a provokátor

ĀLőni kezdett mindenre és mindenkire. Először a taxisokat nevezte drogfutároknak, nem sokkal később harcot indított a bulinegyed ellen, amihez végtelen cinizmussal a kormány segítségét kérte. Nem tudni, hogy kivel van baja a polgármesternek