Brüsszel proxyháborúja hurok a magyar kisebbség nyakán

Ahogy A Keresztapa című filmben értelmezi a merényletek és megfélemlítés taktikáját Don Corleone, „ez nem személyes, ez csak biznisz” úgy szomszédos országaink politikusai számára is a magyar kisebbségek elleni egyre durvuló hadjárat sem személyes indíttatásból ered, ez is csak politikai és ideológiai biznisz.

A múlt héten igen gyorsan eltűnt a magyar sajtó felületeiről, már ahol egyáltalán megjelent, a román bíróság botrányos és igazságtalan döntésének híre, amelyben elutasította Szőcs Zoltán szabadon bocsátási kérelmét. Állítólag Szőcs „még nem fogta fel bűnei súlyát”. Kérdezhetnénk, vajon mikor fogja a román jogrendszer felfogni a bírói függetlenség és tisztességes eljárás súlyát vagy annak a súlyát, hogy egy marék petárdát bizonyítékként lebegtetve ártatlan embereket börtönöznek be politikai megrendelésre?

Sajnos az ehhez hasonló, durva incidenseknek van egy tágabb geopolitikai vetületük, amely nélkül nehéz lenne megmagyarázni szomszédainknál a parázsból újra lángra kapott szervezett magyargyűlölet jelenségét.

Az Európai Unió jogi és ideológiai kontextusában, főleg a 2015-ös anarchia után a magyar kisebbség helyzete egy teljesen új szerepet kapott. Abban a Brüsszelben, ahol a kisebbségi jogok védelme szinte vallás szintjére emelkedett, az őshonos nemzetiségek kérdése nemcsak hogy említést sem kap, de a téma szinte célzottan és szisztematikusan valami archaikus, szentimentális érzelem kategóriájába lett besorolva. A magyar kisebbség helyzete viszont a durva fizikai és politikai támadásokat tekintve, ennél is összetettebb, mivel megpróbáltatásaik egy politikai harc következményei, amit minden magyarnak értenie kell.

Talán felesleges részletesen elemezni azt, hogy Ukrajnában, Romániában és Szlovákiában a magyar kisebbség elleni uszítás az urnáknál sajnos még mindig pluszszavazatokat hoz. Az ultranacionalista pártok alapküldetésüknek tekintik a népcsoportok egymás elleni uszítását, a liberális mozgalmak pedig veszélyeztetve érzik magukat azoktól az értékektől, amelyeket egy nemzetileg tudatos, hagyományőrző magyar kisebbség képvisel társadalmaikban.

Szomszédainknál a trianoni döntés magyar szemszögből való értelmezésére és ennek társadalmi vitára való bocsátására az utolsó száz évben a legcsekélyebb próbálkozás sem történt eddig, és a jelek szerint az elkövetkező évszázad is ennek az anakronizmusnak a jegyében fog eltelni. Itt csodák nem várhatók. De vajon milyen módon profitál az európai uniós elit
a mi kiégett kulturális intézményeinkből, elkobzott földjeinkből, meggyalázott katonai temetőinkből vagy politikai fogolyként raboskodó honfitársainkból?

Magyarországnak ma egy történelmileg precedens nélküli, szimbolikus szerepe van a hanyatló európai nemzetközösségben.

Egy olyan zavaró ellenpólust képezünk a nemzeti értékeiktől és keresztény identitásuktól megszabadult népek tengerében, amelyet egyszerűen nem lehet ignorálni. Puszta létünk, történelmi tudatunkhoz való ragaszkodásunk tolerálhatatlan tükröt állít fel a torzításokat és szélsőségeket ünneplő Nyugattal szemben. Brüsszelnek ezért lételeme, hogy megbuktassa ezt a túlélő polgári tudatot képviselő kormányt, és az ehhez szükséges ász a kezükben épp a külhoni magyarság.

Ezt kétféleképpen kezelik. Először is minden külhoni magyarellenes jogsértés a Fidesz-KDNP-kormány impotenciáját sugallhatja, „lám, nem tudnak benneteket megvédeni”.

A magyar ellenzék, és itt érdemeik szintjén kiemelném a Momentum magyartaposó misszionáriusait, ezt a tudatot a külhoni magyarság szisztematikus aláásásával aktívan erősíti. Minden magyarellenes kihágás, amely az EU hallgatólagos beleegyezésével jogorvoslat nélkül marad, gyengítheti a kormány tekintélyét.

A másik, még ennél is veszélyesebb huszonkettes csapdája, amelyet az európai liberális elit állított fel, az az, hogy ha kormányunk erélyes válaszlépést tenne minden ilyen atrocitásra, akkor súlyosan megromlana a kapcsolatunk a szomszédainkkal, ennek eredményeképp pedig veszélyes mértékben elszigetelődnénk. Véleményem szerint a kárpátaljai jogsértésekre a magyar kormány a megfelelő ellenszereket vetette be.

De ha Szlovákia antidemokratikus állampolgársági törvényére és a Benes-dekrétumok újraalkalmazására túlságosan vehemensen reagált volna az Orbán-kormány, nemcsak Szlovákia, de a csehek is elbúcsúztak volna a V4-ektől. Ez egy óriási taktikai győzelem lett volna Brüsszel számára. Ha Beke István és Szőcs Zoltán – alaptalan vádak alapján terrorista cselekmények miatt Romániában öt-öt év börtönbüntetésre ítélt két magyar politikus – politikai túszejtésére válaszul a kormány udvariasan megkérte volna a román nagykövetet, hogy pakoljon, és hagyja el az országot, a szomszédunkkal nagy nehézségek árán kialakított törékeny partneri kapcsolat gyógyíthatatlan sebet kapott volna.

Ez számunkra egy olyan regionális elszigeteltséget hozna magával, amely Brüsszel malmára hajtaná a vizet, és nagymértékben megkönnyítené azon törekvésüket, hogy a magyar belpolitikába beavatkozzanak az ellenzék javára.

Ami Szőcsöt és Bekét illeti, szabadulásuk után feltétlenül politikai menedékjogot és kártérítést kell kapniuk Magyarországtól, üzenetet küldve ezzel a románoknak jogsértésük súlyáról és a demokrácia állapotáról országukban. Ők ketten, a többi, jogsértést elszenvedő külhoni magyar honfitársukkal egyetemben, fizették meg annak az árát, hogy Brüsszel magyarellenes proxyháborúja által felkínált kisebb rosszat választottuk.

Nehéz ezt elfogadni, hiszen a múltban magam is szembesülhettem azzal, milyen magyarként másodrangú állampolgárként élnem a szülőföldemen. De talán nem túl nagy ár ez azért, hogy egyszer ti, az anyaországban élők, ezt meg ne tapasztaljátok a saját hazátokban.

(A szerző teológus, újságíró )