Héjjas István

Vélemény és vita

A környezetvédelem sokszor szembemegy a klímavédelemmel

Bár a két fogalmat a zöldpolitikusok általában összemossák, a kettő nem ugyanaz. Ezek nem ugyanis nem kiegészítik, inkább szembemennek egymással

Olyannyira, hogy sok esetben a klímavédelmi intézkedéseket csak a környezetvédelem rovására lehet megvalósítani.

Ezt azonban a gazdag nyugati államok polgárai nem tapasztalják, a környezet károsodása tőlük távol jelentkezik. A klímavédelemhez szükséges műszaki eszközöket, felszereléseket, nyersanyagokat a világ távoli részein állítják elő, ott, ahol olcsó a munkaerő, olcsó az egészség és olcsó az emberi élet.

Az viszont előfordulhat, hogy ezen tevékenység során, ott a távolban, legalább ugyanannyi szén-dioxidot bocsátanak ki, mint amennyit a gazdag országban megspórolnak, miközben a gazdag országban megtakarított szén-dioxid haszonnal értékesíthető a nemzetközi kvótakereskedelemben.

A környezetvédő mozgalmak a hatvanas, hetvenes években alakultak ki, felismerve, hogy a növekvő létszámú emberiség gyorsuló ütemben éli fel, pazarolja a természeti erőforrásokat, miközben káros anyagokkal mérgezi a talajt, a levegőt, a vizet és az élelmiszereket. Abban az időben a szén-dioxidot nem tekintették káros anyagnak.

Az iskolában azt tanították, hogy a szén-dioxid a növények számára ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint az ember számára az oxigén. Szén-dioxid nélkül a növény elpusztul, ahogyan az ember is elpusztul oxigén nélkül. Régóta köztudott a szén-dioxid gyógyító hatása is, amit a szén-dioxidos termálfürdők (például Mátraderecske) kedvező terápiás eredményei igazolnak. Felvethető a kérdés, hogyan lett mára a szén-dioxidból egyfajta „klímaváltozást okozó fekete bárány”.

A 19. század vége óta terjedt el a hiedelem, hogy minél több a levegőben a szén-dioxid, annál melegebb a Földön az éghajlat. Ezt az állítást azonban a földtörténeti kutatások megkérdőjelezik, mivel a bolygó sok millió éves adatai szerint számos alkalommal fordult elő, hogy a jelenleginél sokkal magasabb szén-dioxid-szint mellett következett be jégkorszak.

 A téma akkor került napirendre, amikor a második világháborút követő hűvös évtizedek után az éghajlat melegedni kezdett, és a korábban jégkorszakot jósló klímatudósok veszélyes felmelegedéssel kezdték ijesztgetni a közvéleményt. Az ötletet felkarolta Margaret Thatcher brit miniszterelnök is, aki számára a kormány bukásának kockázatát jelentette az 1984–85 évi bányászsztrájk. Ekkor vetették be először politikai célok érdekében a klímaváltozás ellen a félelmet.

Beindult a zöldpropaganda, amelyben a szénbányászat felszámolását javasolták a klímaváltozás megfékezésére. Ezt követően a környezet és a természet védelmének fontossága egyre inkább háttérbe szorult a klímavédelemmel szemben. Az 1968-ban megalakult Római Klub is beállt a klímakatasztrófával ijesztgető szervezetek közé, 2012-ben kiadott nyilatkozatuk katasztrofális jövőt jósolt 2052-re.

Az EU sem maradt ki a klímabizniszből, a 2009-ben hatályba lépett lisszaboni szerződésben kiemelt fontosságot kap az éghajlatváltozás elleni küzdelem, amelynek lényege az első számú közellenségnek kikiáltott szén-dioxid mennyiségének minimumra csökkentése a levegőben. Ennek gyakorlati megvalósítása azt jelenti, hogy az egész világon átállítjuk a közlekedést villamos meghajtású autókra, hajókra, sőt repülőgépekre, az ily módon megduplázódott villanyáram-fogyasztást pedig szélkerekekkel és napelemekkel fogjuk megtermelni. Mivel pedig a szél nem mindig fúj,
és a nap nem mindig süt, hatalmas akkumulátortelepeket építünk, amelyekben átmenetileg be lehet spájzolni a szükséges energiát.

 Csakhogy van egy probléma. A sok zölderőmű, a villanyautókba szerelendő számtalan akkumulátor és a zölderőművek teljesítményingadozásának szabályozásához szükséges hatalmas kapacitású akkumulátorok gyártása, működtetése, majd leselejtezése óriási környezetterheléssel jár. Ugyancsak fokozott környezetterhelést jelent a rövid élettartamú zöld-erőművek építése, kezelése, karbantartása, javítása és a tönkremenésüket követően a hátramaradó veszélyes hulladékok kezelése.

 Ha károsítjuk a környezetet, próbára tesszük a környezet és a természet teherbíró képességét, olyankor az adott helyen – a fizika törvényei szerint – lokális entrópiaszint-növekedés következik be. Amikor pedig a károsodást helyre akarjuk állítani, ehhez más földrajzi körzetekből kell erőforrásokat elvonni, amelyekben összesen – a sok kicsi sokra megy elv alapján – globális szinten sokkal nagyobb entrópiaszint-növekedést okozunk.
Ez azt jelenti, hogy amikor a gazdag országok kihelyezik a „fejlődő” országokba a környezetet károsító zöldtechnológiákat, kamatostul átküldik a helyi szinten megtakarított környezetterhelést egy másik földrajzi térségbe. És ez gyakran még a szén-dioxid-kibocsátásra is igaz. Ha itt és most csökkentjük a szén-dioxid-emissziót, akkor ezzel egy távoli helyen még nagyobb szén-dioxid-emissziót idézhetünk elő.

Vegyük példaként az akkumulátorokat. A legtöbb gépkocsiban 12 Volt feszültségű, 50 amperórás akkumulátort használnak. Jó állapotban lévő, viszonylag új akku esetén ez 0,6 kilowattóra energia tárolását jelenti.

Ha azt szeretnénk, hogy egy 100 kilowatt névleges motorteljesítményű autó utántöltés nélkül képes legyen megtenni legalább 500–600 kilométert, ehhez legalább ezerszer nagyobb, azaz 0,6 megawattóra akkukapacitás szükséges.
 Hatalmas műszaki kihívást jelent a világon közlekedő több mint egymilliárd gépkocsit villanyautókra cserélni, a szükséges akkukat legyártani, de még ez is eltörpülne ahhoz képest, hogy hogyan lehet kiépíteni a hatalmas akkukapacitást, amely az emberiség megduplázódott villanyáram-fogyasztása esetén ahhoz kellene, hogy biztonságosan tárolni lehessen az energiát legalább nyolc-tíz napra, miközben lecseréljük a jelenlegi erőműveket napelemekre és szélkerekekre.

Az energia tárolására – számos előnyös tulajdonságának köszönhetően – a lítiumion-akkumulátor a legelterjedtebb megoldás. A Mezőgazdasági Technika 2017. októberi számában olvashatunk elemző cikket az ilyen akkumulátorok gyártásának és újrahasznosításának szén-dioxid-egyenlegéről, és megtudhatjuk, hogy a német energetikai és környezetkutatási intézet (IFEU, Heidelberg) által közzétett adatok szerint minden egyes kilowattóra akkukapacitás előállítása és a leselejtezést követő ártalmatlanítás átlagosan 125 kilogramm szén-dioxid-emisszióval jár. Ez pedig összemérhető azzal a megtakarítással, ami az akku élettartama alatt a villanyautózással elérhető.

A világ lítiumkészletének legnagyobb része Chilében, Argentínában és Bolíviában, a tengerszint felett 3650 méter magasságban elhelyezkedő Salar de Uyuni sósivatagban található, ahol a kitermelés komoly környezeti károsodással jár, veszélyeztetve a bányászok egészségét. Károsítják a környezetet a bányászat során keletkező, magas ásványianyag-tartalmú porfelhők is, amelyek a környező városok, legelők és természetvédelmi területek fölé jutva szennyezik a talajt és a vízkészleteket.

Sérülnek az őshonos indián populáció érdekei is, akik természetközeli életmódot folytatnak, és nem nézik jó szemmel, hogy a területeiket lítiumbányászatra sajátítják ki. Nemcsak a lítiummal van probléma, de a ritka földfémekkel is, amelyek nélkülözhetetlenek a hatalmas mennyiségű napelem legyártásához, valamint a villanyautók és szélkerekek vezérléséhez, szabályozásához szükséges elektronikus berendezésekhez.

A világ ritkaföldfém-tartalékának 37–48 százaléka Kínában van, nagyrészt a mongol határ közelében, de vannak készletek Dél-Afrikában, Indiában, Kaliforniában, Ausztráliában, Grönlandon és Brazíliában is. Ennek ellenére a kitermelés túlnyomó része Kínában folyik, köszönhetően a rendkívül környezetkárosító, egészségromboló technológiának.

A ritkaföldfém-finomítás erősen toxikus, rákkeltő, nehézfémekkel, uránnal és tóriummal szennyezett radioaktív melléktermékek kibocsátásával jár, ezért a környékről a lakosságot a bányászat megkezdése előtt még idejében célszerű evakuálni. Fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy mi lesz a fejlett nyugati elektronikaiparral, ha a Kínával rendszeresen gazdasági háborút folytató nyugati országokkal szemben egyszer majd Kína ritkaföldfém-embargót jelent be.

(A szerző irányítástechnikai szakmérnök)
hejjas224@gmail.com
06-30-4014572

Szerkesztőségünk a témában várja a további véleményeket, észrevételeket a publicisztika@magyarhirlap.hu e-mail-címen.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom