Sok-sok minden előkerülhet a ládafiából. Olyan dolgok is, amikre esetleg már nem is emlékszünk, hogy mikor és miért is kerültek oda. Előtalálásuk után pedig rácsodálkozik az ember, jé… Így jártam nem olyan rég magam is. Elkezdtem rendezgetni a kézirataimat, leveleimet és kezembe került számos, több mint tíz esztendővel ezelőtt írott rövidke olvasói levelem, glosszának gondolt szövegem, amelyek eljutottak ugyan az adott szerkesztőségekbe, de valami oknál fogva nem láthattak nyomdafestéket. Magam, amolyan sajátos kordokumentumoknak vélem azokat, s gondoltam talán majd most…
Olvasom a híradásokban, hogy a szlovák–magyar államfői találkozón (Érsekújvár/Nové Zámky, 2008. december 6.) a Magyar Köztársaság elnöke, Sólyom László kijelentette, hogy Magyarország nem kérdőjelezi meg Trianon érvényességét. Nem is érdemes! 1947. február 10-én ugyanis Párizsban aláírták a győztes hatalmak – melyek közé „besorolt” Csehszlovákia és Jugoszlávia is – a Magyarországgal a második világháború lezárását jelentő békeszerződést.
Azóta az abban foglaltak az érvényesek. Trianon már csak keserű múlt, amelyet Párizs nem gyógyított. Az 1947-es békeszerződés értelmében az akkori Csehszlovákia kapott még három magyar települést – ötöt szeretett volna – majd néhány évvel később a bős (Gabcikovo)–nagymarosi vízlépcső építése kapcsán Szlovákia szerzett még egy kis „Duna-darabot”.
Azoknak pedig, akik „felkészítik” a köztársasági elnök urat egy-egy ilyen tárgyalásra, ajánlom, hogy tanulmányozzák a magyar történelmet (is).
(Az Élet és Irodalom szerkesztőségének, a Páratlan oldalra ajánlva 2008. decemberében)
