A baglyok ideje

Amint kilépett a kiskapun, a verebek leszálltak az etetőre, s elkezdtek lakmározni a darából. Apám ilyenkor mérgelődött, anyám viszont nyugtatta: „Addig jó, amíg vannak verebek, mert ha már nem lesznek, vége a világnak”.

Több mint fél évszázada a Budapest melletti Szentistvántelepen még a legtöbb háznál tartottak baromfit, sőt disznót is. Karácsony előtti hetekben sokszor disznóvisításra ébredtünk. De nem hobbiból tartottak állatokat, hanem mert a hatvanas években a község egyetlen húsboltjában legtöbbször csak pénteken lehetett húst kapni.

Az asszonyok már korán reggel sorban álltak, s nem olyan húst vettek, amilyet akartak, hanem amilyen jutott nekik. Ezért aztán a gyárigazgatótól kezdve a Lenfonó munkásáig mindenki kénytelen volt állatokat tartani. A csirkének, kacsának, libának, disznónak azonban enni is kellett adni, hogy vasárnap reggel frissen sütött kacsamáj, délben ízletes pörkölt, év végén ropogós hurka legyen belőle. De a takarmány is hiánycikk volt, mint szinte minden a szocialista tervgazdálkodás idején.

Így aztán, aki hétvégén a családjával nyáron rántott csirkét akart enni, az tavasszal felgyalogolt a pomázi téeszirodába, s kukoricaföldet íratott magának, harmadában. Ez azt jelentette, hogy a termelőszövetkezet felszántotta a földet, elvetette bele a kukoricát, amit aztán a környékbeli családok kétszer megkapáltak, majd ősszel letörték a termést, aminek egyharmad részét megkapták.

Szép és szabad gyermekkorom nem legkellemesebb élménye volt a kukorica kapálása – le kellett hajolni több százszor, s a kis növény mellől kihúzni a gazt, mert ha túl közel vágtál a tövéhez, akkor a kukorica is eldőlhetett – viszont megtanultam, hogy a sült kacsa nem repül a szánkba, azért meg kell dolgozni. Évtizedekig a Szentistvántelep északi részén kezdődő, de már Pomázhoz tartozó jó termőföldek megművelése gazdag termést hozott, egészen a kilencvenes évek elejéig.

Aztán a rendszerváltozás után az egész területet kárpótlási jegyekért kiparcellázták, volt akinek 150, volt akinek 300 négyszögöl jutott. Az új tulajdonosok többsége persze nem akarta vagy nem tudta megművelni a kis földjét. Volt, aki azonnal eladta százezer forintért, amikor néhány száz méterre, a telepen egy akkora telek már milliókat ért. Néhányan viszont bekerítették, fákat ültettek, borsót vetettek, de aztán néhány év alatt alább hagyott a kedvük, sok volt a vadkár. Három évtized alatt az elhanyagolt termőföldet benőtte a vadrózsabokor, a galagonya, a kökény és a méteres gaz, amely remek élőhelye lett pockoknak, nyulaknak, patkányoknak.

Mindennek a következményét néhány éve fedeztem fel, amikor a házunk melletti tíz méteres tujafa alatt nagy darab, szürke ürülékekre figyeltem fel. Állatorvos vejem fejtette meg a talányt: „Ezek bagolyköpetek”. S valóban, felnéztünk a fára, amelynek ágai közül öt álmos tekintetű bagoly pislogott le ránk. Azóta téli estéken hallgathatjuk szörnyű vijjogásukat, de a legrosszabb, amikor nyári estéken berepülnek a rétről, s a cseresznyefánkon „nyüszítenek”, de olyan hangosan, hogy nem lehet aludni tőlük. Ijesztő, amikor este kiülünk a kertbe, s a szomszéd fenyőfájáról egy sötét árny suhan felénk, az utolsó pillanatban kikerülve az arcunkat.

Az elhanyagolt mezőgazdasági területen az önkormányzat még a telkeken felállított szerszámos bódékat is elvitette, viszont egy fővárosból ide költöző „táncdalénekes” engedély nélkül házat, lovardát is épített, ami maradhatott. Mert eljött a baglyok ideje…

A konyhaablakból jól látható a meggyfán lógó madáretető. Téli napokon érdeklődve figyelem reggelente a madarakat. Míg tíz éve tucatnyi madárfajta reggelizett az etetőnkben, mára alig néhány, a fekete napraforgómagra csak cinke, s néha vörösbegy a vendég. A földre szórt búzára a gerlék mellett megjelentek a mindent túlélő szarkák s hangoskodó mátyásmadarak. És amit soha sem gondoltam volna, hogy bekövetkezik: eltűntek a verebek. És ha még nem is jött el anyám jóslata szerint a világvége, de megjöttek a vírusok. Talán nem véletlenül.

(A szerző újságíró)