A show-nak meg kell állnia

Ebben a két főhős az éjszaka közepén beül egy előadásra, amelynek porondmestere meglehetősen szürreális módon prezentálja: ezen a színpadon semmi sem valódi.

A háttérben felcsendülő hangszerek, a kintről beszűrődő mennydörgés, sőt saját, tulajdon hangja is mind-mind előre rögzített hangfelvételek – minden puszta illúzió. Majd ezután előlép egy újabb előadó, egy bús tekintetű hölgy, és elénekli a világ talán leggyönyörűbb dalát. És azon a ponton, amikor minket, a nézőket is – a manipulatív rendezésnek hála – kérlelhetetlenül magába szippantana a varázslatos előadás, és szinte már könnyeket csalna a szemünkbe, az énekesnő váratlanul elájul és elvágódik a színpadon. A dal pedig szól tovább. Felvételről.

A filmtörténelem egyik legkiválóbb jelenetének tartom ezt a kevesebb mint tízperces betétet. Napok óta képtelen vagyok kiverni a fejemből, ahogy képtelen vagyok szabadulni egy másik videótól is, amely a múlt héten járta körbe a világot. Ebben egy mianmari lány pörgős elektronikus zenére épp könnyed aerobikmozdulatokat mutat be a kamera előtt, hogy a felvétellel benevezzen egy online versenyre, miközben a háta mögött a hadsereg felfegyverzett járművekkel éppen puccsot hajt végre. A lány pedig mit sem sejt a háta mögött zajló, eleven történelemről.

A fitneszoktató egy versenyt már biztosan megnyert: felvétele alighanem a 21. század par excellence szimbóluma, olyan hiteles látlelet, amelyet szándékosan talán sohasem tudtunk volna előidézni. Egy kor szimbóluma, ahol a virtuális és valós oly mértékben összefolyik, hogy az emberek önkéntelenül is elhiszik, hogy a kettő megkülönböztethetetlen.

Egy korszellemé, amely szerint mindennek, akár egymást kizáró állításoknak is értelme van, vagyis következésképpen semminek sincs értelme. Egy koré, ahol a tömegmédia olyan szinten üresítette ki azt, amit ma már csak félve merünk egyáltalán kultúrának nevezni, hogy már az üres szó jelentéstartalma is úgy kiüresedett, hogy aki a használatára vetemedik, csak közhelyeket tud vele pufogtatni. Így teremtődött meg a produktum nélküli produkciók világa.

Korunk embere nagyon is könnyen magáévá tette hát a gondolatot, hogy körülötte minden csak színjáték, tétje semminek sincs. És rádöbbent, hogy a gondtalanság kényelmes, a színjátékba pedig ő is becsatlakozhat, hiszen a tíz perc hírnév már nem elég. Százszor, ezerszer tíz perc sem. Talán nem véletlen, hogy az eredetileg fiatalok számára készített Tik Tok mobilalkalmazáson is egyre több idős ember jelenik meg és tölti fel még a meggondolatlan és naiv tinédzsereket is megszégyenítő „produkcióját”. De hát mit számít? A show-nak mennie kell, és megy is. Éjjel-nappal.

Érdemes belátnunk, hogy a szellemi korszakok sohasem a romlás, a bármilyen értelemben vett hanyatlás felé tartanak. Még akkor is, ha az adott, aktuális korszak szemet szúróan bugyutának tűnik a letűnt érákhoz viszonyítva. Egyszerűen csak mozgásban van a korszellem, fejezetei pedig talán éppen azért érnek végül véget szükségszerűen, mert egyik sem lehet tökéletes. Nap­jaink korszelleme sem az, és hamarosan el kell jönnie az időnek, amikor tömegesen magunkhoz térünk, és rádöbbenünk, hogy mögöttünk, a háttérben továbbra is zajlanak az események, amelyeknek tétjük van, és hogy az egyetlen színjátékot, amely zajlott, mi magunk írtuk és rendeztük.

Mert egy David Lynch-filmben meg a Club Silen­cióban meglehet, minden illúzió. De a valóságban közel sem az.

(A szerző újságíró)