Vélemény és vita
Demokráciaproblémák Mianmarban
Mianmarban, az egykor volt Burmában az alig tízéves múltra visszamutató demokrácia igen ingatag lábakon áll
Az évtizedeken keresztül katonai junta által irányított, és a világtól szisztematikusan elzárt országban a politikai rendszer a 2000-es évek elejétől folyamatos demokratizálódáson ment keresztül.
Az egykor mesebeli gazdagsággal bíró terület a katonai uralom ideje alatt az elzártság és a gyenge szakpolitikai intézkedések eredményeként a Föld egyik legszegényebb államává vált. És hiába állt a változások és a reformok élén a Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyi, az átalakulás nemcsak lassan, de nagy nehézségek közepette is zajlott és zajlik.
Ez a demokratikus átformálódás február első napjaiban meg is bicsaklott. A hatalomról, vagy legalábbis annak egy részéről korábban önszántából lemondó hadsereg ugyanis a demokratikus úton megválasztott vezetőket pozíciójukból eltávolítva puccsot hajtott végre, és ismét magához ragadta a hatalmat.
Válaszul több tízezres tüntetések kezdődtek a demokratikus értékek védelmének érdekében, azonban a demokratikus értékek kezelésének problematikája jóval messzebbre mutat annál, mint az elsőre látszik.
Bármennyire is úgy tűnt, hogy a demokrácia megtestesítőjeként számon tartott, az ország legnépszerűbb és legtekintélyesebb politikusának számító Aung San Suu Kyi évtizedes házi őrizet után a választások győzteseként a miniszterelnöki posztnak megfelelő államtanácsosi pozíciót betöltve tényleges forrása lehet a politikai hatalomnak, mégis bebizonyosodott, hogy az ő keze is kötve volt.
A jogszabályok alapján Aung San Suu Kyi nem lehet az ország államfője, mivel a férje külföldi állampolgár, és bár a népszerű politikus asszony pártja adja az államfőt, azonban ez nem biztosította azt a közvetlen hatalmi hátteret, mintha ő tölthette volna be a pozíciót.
Ami azonban a legfontosabb, hogy az alkotmány eleve úgy került kidolgozásra, hogy lehetőséget adjon a katonai hatalomátvételre, amennyiben a hadsereg vezetői azt politikai vagy akár egyéb okok miatt szükségesnek látnák.
Ezek után jogosnak tűnik az a vélekedés, hogy a demokrácia harcosainak kezét megkötik a diktatórikus eszközöket használó, autoriter katonák. Csakhogy a politika sosem fekete vagy fehér, hanem rengeteg átmeneti árnyalatot is tartalmaz. Mianmar pedig tökéletes példa erre.
Bár Aung San Suu Kyit korábban „a demokráciáért és az emberi jogokért folytatott erőszakmentes harcért” Nobel-békedíjjal tüntették ki, azonban az általa irányított országban a muszlim rohingja kisebbséget ért kegyetlenségekkel szemben nem emelte fel a szavát. Holott Mianmar legnagyobb biztonsági konfliktusát a rohingja kisebbség rendezetlen jogi helyzete jelenti, amely egyben a térség egyik legjelentősebb destabilizációs problémája is.
A mintegy egymilliós rohingja kisebbséget az igazán nagy csapás az 1980-as évek elején érte, amikor az állampolgársági törvényben nem került rögzítésre a népcsoport, s ennek eredményeként nagy részük elveszítette az állampolgárságát, gyakorlatilag földönfutóvá vált.
Az Aung San Suu Kyi által vezetett buddhista kormányzat propagandája szerint a rohingják Bangladesből érkezett illegális bevándorlók, a kormányzat pedig csak a saját álláspontja megerősítését látja abban, hogy több százezer rohingja menekült át a határon és él bangladesi menekülttáborokban. A központi „útmutatás” eredményeként a rohingjákat a közbeszédben csak bengáliaknak nevezik, és ellenük tett kormányzati állásfoglalások eredményeként állami és állam alatti szinten keletkező erőszak éri a népcsoportot.
Így a rohingja népcsoport helyzete egyetlen nemzetközi előírásnak vagy elvárásnak sem felel meg, miközben a mianmari állam által 2017-ben kezdett, népirtás jellegű akciók szintén tarthatatlannak minősíthetők, ugyanakkor érdemes megjegyezni azt is, hogy a rohingja fegyveres csoportok is számos terrorcselekményt hajtanak végre az országban.
Mianmar ékes példáját mutatja annak, hogy a demokratikus választások és az azok alapján működő „demokratikus kormányzat” önmagukban egyáltalán nem biztosan elégséges feltételei annak, hogy az állampolgárok boldogabb és biztonságosabb életet élhessenek, mint egy autoriter vagy diktatórikus politikai struktúrában.
Így kérdéses, hogy a katonai puccs után a mianmari politika milyen irányt is vehet, és ha megtörténik a visszatérés a demokrácia útjára, akkor a soknemzetiségű országban vajon ez minden népcsoport számára elhozhatja-e a béke és a fejlődés korszakát.
(A szerző egyetemi docens, a Nemzeti Fórum biztonságpolitikai szakértője)
