Macska az úton már túl van a dolgon

Ez jutott eszembe, amikor hallottam-olvastam, hogy Závecz Tibor azt mondta, kontraproduktív a Fidesz kommunikációja, mert az ellenzéki szavazók már rég túl vannak a Gyurcsány-dilemmán.

Nem akarok vitatkozni Závecz Tiborral, elvégre egy komoly magyar közvélemény-kutató cég vezetője, nyilván tudja, mit beszél. Annyit azért a pontosítás kedvéért hozzátennék, nem egészében arról szól ez a dilemma, hogy a bukott miniszterelnök benne van az összellenzéki turmixkoalícióban, hanem arról, hogy ő maga mixelte össze nagyrészt olyan pártokból, amelyeknek induláskori identitása (legalábbis szóban) pontosan az általa folytatott politikai gyakorlattal történő szakításra épült.

És ha hozzávesszük, hogy a választási törvény megváltoztatásának pillanatában egyértelmű volt, a kormányzó többséggel szemben kizárólag egy szorosan együttműködő ellenzéknek lehet esélye, ha egyáltalán, mégis tíz év és a DK-nak azon az oldalon a legerősebbé válása kellett a létrejöttéhez, és a megnyert önkormányzatokba csőstül tűntek fel a felejtésből levitézlett emberei, akkor egyértelműen kijelenthető, Gyurcsány Ferenc az eggyé lett baloldal mozgatója és korlátlan ura.

Sokkal fontosabb viszont, ami a Závecz-mondás mögött tárul fel, mert onnan a kormányzóképesség, a politika és az erkölcs, továbbá a magyar társadalom mentális állapotának feszítő kérdései tolulnak elő. „Erzsi néniék / megbékélnek majd, / ha már egyszer így alakult” – énekli Laár András a régi dalban, és aki elég idős, annak hallgatva eszébe jut a szocializmus mindent és mindenkit egalizálni igyekvő szürkesége, a lehatárolt életterek tétlenségre kényszerítő kilátástalansága, a mindig négy-öt év távlatában lebegő, igazából soha el nem jövő jobb világ, az élet túlélésére kifejlesztett stratégiák.

Ha belegondolunk, mennyi mindenen „vagyunk már túl”, mennyi mindennel „békéltünk meg” és fogadtuk el, hogy „így alakult”, adódik a kérdés: megállítható-e az önsorsrontásnak ez a lefelé húzó spirálja. A félrenézés, a szelektív kritika és igazságkeresés e vége nem látszó színjátékával kapcsolatban egy tizennégy évvel ezelőtti konferencián, amelyen a nyilvánosság bal- és jobboldali szereplői vitatkoztak (!) egymással, Fábry Sándor azt mondta: „Tehát azért azt a kérdést fel kell tennem, hogy tizenhat évvel a rendszerváltozás után Népszabadság címen újság jelenik meg Magyarországon? Hát gondolják, hogy 1961-ben a Völkischer Beobachter megjelent volna? Hát gondolják, hogy Ribbentrop lehetett volna külügyminiszter az Adenauer-kormányban? Horn Gyulával ez dalolva megtörtént.”

A dilemma névadójáról mondható lenne, ügyes politikus. Hiszen túl a társai besúgásán, az elzabrált közvagyonon, a büszkén vállalt, hazug kampányokon, a gyalázatos beszéden és az utána az ellene tüntetőkre szabadított rendőrattakon, az ország gazdasági megroppantásán, lám, tíz év alatt újraépítette magát, ő lett a magyar baloldal éceszgébere.

Igaz, mindennek a véghezvitelére önmagában nem lett volna képes, sőt még az identitásukat rossz cipőként nevetve odahagyó társutas pártok sem lettek volna elégségesek. Kellett hozzá a fentebb már említett szelektív igazságkeresés, kellett hozzá a baloldali sajtó és a baloldali értelmiség tevékeny részvétele, akik nélkül nehéz lett volna igazsággá maszkírozni a hazugságot, relatívvá tenni minden erkölcsi kérdést, létrehozni az alternatív valóságok jelen világát.

Az úton elgázolt és elpusztult macska tényleg túl van mindenen. Mi ellenben semmin sem vagyunk túl. A legnagyobb kérdés: lehetséges-e így előre jutni?

(A szerző lapszerkesztő)