Az Európai Unió nem, csak ebben a formában bukott meg

A koronavírus-járvány elleni védekezés az Európai Unió, leginkább az Európai Bizottság vizsgája is egyben. A jelenlegi felállás azonban csúnyán megbukott. Az együttműködés nem, ahogy a Bizottság önmagában sem, de a mai formája, ahogy a jövőbeni fejlődésének, inkább változásának iránya is, megfeneklett.

Ezt saját érdekünkben be kell látnunk, függetlenül attól, hogy a válság előtt több vagy kevesebb uniót akaratunk, hisz minden politikai tapasztalat azt bizonyítja, a józan ész pedig azt követeli, hogy változtatni kell az irányvonalon.

Ha túl leszünk a legnehezebb időszakon, és végre lesz idő megállni, önvizsgálatot tartani, fel kell tennünk a kérdést: mi az Európai Unió értelme? Miben kell ragaszkodnunk az uniós együttműködéshez és miben nem? Mit kell az unió intézményeire bíznunk és mit nem? Miben kell közös döntést hoznunk, és miben maradjon a szuverenitás?

A kérdés egyelőre egyszerű (mint minden a politikában): egy lehetséges európai egyesült államok legyen az irány, vagy a nemzetek Európája eszméje érvényesüljön. Egyszerű kérdésre egyszerű választ kell adnunk. Közösen. Mert ha nem tartunk őszinte önvizsgálatot, könnyen lehet, hogy már nem lesz olyan, hogy „közösen”.

Európa szuverén nemzetekből áll össze, ám egyes politikai csoportok az európai intézmények megerősítésre törekednek, és egyre több hatáskört adnának át Brüsszelnek.

Ez első körben azt jelentené, hogy az Európai Parlament olyan politikai vitákat folytatna le, és olyan törvényeket alkotna egyre szélesebb területen, amelyek kötelező érvényűek lennének minden tagállamban. Továbbá azt, hogy az Európai Bizottság a kontinens kormányaként funkcionálna.

Ezzel több probléma is van, de leginkább az, hogy teljesen távol esik a demokrácia fundamentális felfogásától. Attól, hogy a közösség feletti világi hatalom gyakorlása a néptől származik. Az unió parlamentje ugyan választott testület, de annak aránytalansága, politikai-ideológiai és nemzetek közötti törésvonalai és végül különböző forrásai miatt komolytalan lenne azt állítani, hogy leképezné az Európai Unió polgárainak politikai akaratát. Sőt! Az elmúlt öt év tapasztalata éppen az ellenkezőjét igazolja.

Az unió parlamentjének többségi döntései oly távol vannak a polgárok érték- és érdekakaratától, sőt még messzebb attól, ami egyáltalán a valós mindennapjaikat érinti, hogy őrültség lenne azt állítani, hogy demokratikus út lenne, ha helyettesítené (urambocsá! felülírná) a nemzetállamok parlamentjeinek hatáskörét, illetékességi területét. Kérdezzünk csak rá az unió bármelyik városának lakójánál: milyen fontos uniós parlamenti szavazásra emlékeznek a közelmúltból?

Ha az Európai Bizottságot nézzük, akkor azonban ennél több probléma is felmerül. A testület ugyanis nem felelős a parlamentnek, ahogy végső soron a népnek sem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem lehet választásokon leváltani. (Ezt nevezik „tudományosan” demokratikus deficitnek.) A testület ennek ellenére – akár a legutóbbi globális krízis, a tömeges illegális migráció esetében is – kvázi a kontinens kormányaként próbál válságot kezelni.

Ennek kudarcát pedig nem kell túlmagyarázni, elég belehallgatni a tagállami kormányok kritikus nyilatkozataiba. Nem magyar sajátosságról van szó, még akkor sem, ha a történelmi tapasztalatok miatt Közép- és Kelet-Európában gyanakvóbbak vagyunk a nemzetek feletti centralizációval szemben, mint a világbékét ígérő világpolgáriságtól elvarázsolt Nyugat-Európában.

Egy katasztrófa közepén nem ajánlott mindent felforgatni, de arról már érdemes beszélni, hogy mi bizonyult eddig hasznosnak és mi nem. Mi működik és mi nem. A helyzetjelentés most annyi, hogy ha a Bizottság mint intézmény nem is, de mint Európa kvázi kormánya megbukott. Ahogy az Európai Unió mai formája is. Ez pedig egyértelműen kijelöli az együttműködés irányát. Nem a végét, hanem a határait.

(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)