Brüsszeli mese

A megfogalmazás szándékosan mesei, mert nagyon úgy tűnik, hogy a gondjai megoldását az európai ember pont akkora eséllyel várhatja Brüsszeltől, mint ahogy a tökből hintó lesz, a békából pedig királyfi.

Legfrissebb példának itt a vakcinaügy. A brit The Sun bulvárlap hozta a formáját, megsemmisítő cikkben írta le, hogy Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke egyszerre foszlatta szét a mítoszt, hogy az EU globális szuperhatalom, és tette nemzetközi nevetség tárgyává Brüsszelt. Tény, a The Suntól valóban butaság lenne mértéktartó kritikát várni, de lássuk be: mások sem voltak azért sokkal kegyesebbek, amikor a bizottság teljesítményét értékelték. A közös vakcinabeszerzés remek ötletnek indult, aztán valahogy mégis kudarc, fenyegetőzés és szerencsétlenkedés lett belőle.

Nézzünk nyomban egy másik példát is: a migrációs válság. Múlt hónapban egy európai parlamenti vitában a svéd jobboldali Charlie Weimers azt kérte számon a bizottságon, hogy miközben az Európába illegálisan érkező migránsokért aggódik, mikor mutat végre empátiát az európaiak felé. Svédországi példákat is idézve úgy fogalmazott: európai polgárokat kínoznak, vernek, megerőszakolnak, ártatlan emberek lesznek lefejezés, robbantás, késelés áldozatai az iszlám nevében. „Amikor visszatérnek a biztonságos városrészeikbe és gratulálnak saját maguknak, amiért felszólaltak a humanitárius helyzetért a határokon, kérem, szenteljenek egy gondolatot azoknak is, akik az önök migrációs politikájának következményeitől szenvednek” – mondta.

A minta itt is ugyanaz: az Európába irányuló tömeges migráció olyan súlyú probléma, amelyet érdemes lenne közösen kezelni. Itt még rosszabb volt a megközelítés, hiszen eleve rossz ötletekkel akarták kezelni a válságot, például a kötelező kvótával, ami csak további migránsokat hív Európába, muníciót ad az embercsempészeknek, hogy hamis ígéretekkel útnak indítsák a migránsokat, akik aztán talán sosem érik el a szárazföldet.

Az eredmény csak még több értelmetlen és elkerülhető halál. Igazán nincs mit csodálkozni azon, hogy Franciaországban nő Marine Le Pen népszerűsége.

A Weimers által firtatott empátia a jelek szerint csak szavakban létezik Brüsszelben. Gondoljunk csak a naphosszat jogállamiságról és emberi jogokról szónokló Vera Jourovára, aki lesöpörte az asztalról a Minority SafePack kezdeményezést, vele több mint egymillió ember kérését, az őshonos nemzeti kisebbségek minden sérelmét és aggodalmát, több nemzeti parlament és az Európai Parlament támogató nyilatkozatait. Ilyenkor arra hivatkoznak, hogy nem a hatáskörük, széttárják a karjukat, hogy nincs mit tenni – de ha bele kell szólni a nemzetállami hatáskörökbe, na akkor aztán nagyon elemükben vannak.

Félreértés ne essék: most éppen óriási a baj, és nem nagyon tehetünk mást, mint hogy drukkolunk, jöjjenek végre jó hírek a brüsszeli vakcinamizéria tájáról. Békeidőben aztán le kell vonni a következtetéseket. Nem mindenáron mélyebb integráció és központosítás kell, hanem okosabb integráció: ott lépjen Brüsszel, ahol a nemzetállamok magukban kevésbé hatékonyak, és csak ott, a többit a szubszidiaritás elve alapján hagyja ránk. Egyetlen problémát sem lehet a tagállamok fenyegetésével, üldözésével, kiátkozásával megoldani. Újakat teremteni viszont nagyon is lehet – ám annak a mesének nem lesz jó vége.

(A szerző főmunkatárs)