Több helyen olvasható, hogy XIII. Leó pápa, aki az 1891-ben közzétett, elsősorban a munkáskérdéssel kapcsolatban eligazító szociális enciklikájával, a Rerum novarummal megalapozta az egyház szociális tanítását, egyben kijelölte a kereszténydemokrata politika sarokpontját is, 1884. október 13-án a Vatikán egyik kápolnájában misét mutatott be. Éppen távozni készült, amikor az oltár lépcsőjén megállt, és hosszú ideig szinte kővé dermedten nézett maga elé, majd miután felocsúdott, a dolgozószobájába sietett, és írt egy imát Szent Mihály arkangyalhoz, amelyet aztán 1970-ig, majd száz éven át elimádkoztak a katolikus templomokban a papok a mise végén. Azt mondják, a pápa látomása arról szólt, hogy a 20. században a Gonosz foglalja el Európát.
Higgyen akármiben az ember, gondoljon bármit a világról, azzal vélhetően nehéz lenne vitatkozni, hogy a 20. század nem a harmónia korszaka volt az öreg kontinensen. És a 21. sem indul valami biztatóan.
Egy ideje tudható, érezhető, hogy Európa, azon belül az Európai Unió útelágazódáshoz (©Medgyessy Péter) érkezett. Politikai súlya, érdekérvenyesítő képessége elmarad attól, amit gazdasági ereje, lakosainak száma, innovációs képessége és kulturális adottságai indokolttá, hovatovább elvárhatóvá tennének. El kell dönteni, merre indul, különben versenytársai elszálguldanak mellette, menthetetlenül és végérvényesen lemarad. Két irány látszik: az egyik a szuverén nemzetek együttműködő, egymásra figyelő közössége, amelyben megőrizhetőek a sajátosságok, egyedi kultúrák, amelyek a közös keresztény gyökérzetből sarjadtak. A másik az erősebb integráció, valamiféle európai egyesült államok, amelyről – valljuk be – meglehetősen kevés fogalmunk van, lehet, hogy akik elméletileg és jelszavakban e mellett lennének, meglehetősen szófukarnak bizonyulnak a témában.
Sokszor gondolkodtam azon, ha a magyar belpolitika két oldalán elhelyezkedő politikai formációk közötti egyik legmarkánsabb különbséget éppen az EU-hoz fűződő viszonyuk jelenti, vajon az eggyé lett ellenzék miért nem fordít időt, erőt, pénzt, szellemi energiát saját elképzelésének, az egyesült kontinens mibenlétét, működését átélhetően és vonzóan bemutató víziójának a megismertetésére. Hogyan irányítják majd? A huszonhét tagállamban különféle pártok képviselőiként megválasztott EP-képviselők hogyan nőnek fel a feladatukhoz, képesek lesznek-e összehangolni az őket jelölő szervezetek lokális érdekeit az unió ezzel esetlegesen éppen nem harmonizáló érdekeivel? Megmaradnak-e a különböző történelmi tapasztalatokkal bíró, különböző kultúrájú országok között az egyeztetések fórumai, vagy a központosított hatalom lenyomja a döntéseit mindenki torkán? Vajon az unió szervezeteinek – köztük az Európai Parlamenttel – erejét, idejét arra kell-e fordítani, hogy miképp érvényesüljenek az EU érdekei a világban, vagy mindig valamely tagállam megregulázásával törődnek? S ezek nemcsak a projekttel szembeni kételyeket mutatják meg, de érzékeltetik valamennyire a munka volumenét is, amelyet el kellene végezni.
Én azt hiszem, azért nem része ez a közbeszédnek, mert a magyar ellenzéknek kevés mondanivalója van róla. Az a kevés pedig összefoglalható nagyjából annyiban, hogy az EU segít megbuktatni Orbán Viktort, visszaigazolja az általuk tíz éve hajlítgatott valóságot, elvégzi azt a politikai munkát, amelyre ők képtelenek.
Fogalmam sincs, mit láthatott XIII. Leó pápa, de az biztos, hogy a kereszténydemokrata politikusok létrehozta Európai Unió – elég talán csak a vakcinabeszerzés körüli teszetoszáskodásra meg az a körüli vegzatúrára gondolni – nincs jó állapotban. A megfontoltság, a jó kérdések és a józan válaszok sokat segítenének.
(A szerző lapszerkesztő)
