Felkészülés karakter­gyilkosságra

Mondhatjuk azt is, a bevezető, az első „kísérleti terep” a közelgő parlamenti választásokkal kapcsolatban ezúttal a Szájer-ügy volt. Kilőttek egy nemes vadat. Az első áldozat kipipálva. Tanulni az ő ügyéből szerintem mindössze annyit lehet, hogy a fő vadászszezonban különösen nem kell, nem szabad kijárási tilalmakat megszegni, avagy szintén tiltott tömegrendezvényeket látogatni, még akkor sem, ha úgy gondoljuk, velünk ilyesmi, mint a karaktergyilkosság, nem történhet meg.

A karaktergyilkosságok egy része sajnos valós tényeken alapul, s az ilyesmit kivédeni éppúgy nem lehet, mint védeni. A legtöbb ügy viszont a hazugságtengerből előásott, nagyon kevés bizonyított vagy bizonyítható tényt tartalmazó galádság, de arra mindenképpen alkalmas, hogy olykor sikerrel tönkretegyen egy-egy politikai karriert. Nem is oly ritkán maga a politikus követ el önmaga ellen karaktergyilkosságot, méghozzá úgy, hogy semmi törvénybe ütközőt nem követ el. Gondoljunk csak Falus Ferencre, amikor egy vödörnyi jeges vízzel nyakon öntette magát valami ostoba bátorságpróba részeként. Azóta is rajta nevet a fél ország, ahogy önmagát tette nevetségessé. Ez a ritkább eset.

A bizonyíthatóan hazugságokon alapuló rágalomhadjárat sokkal gyakoribb, kiötlői profiknak tűnnek többnyire. Az ilyen cselekedet ellenszere a bíróság, ahová épeszű ember nem szeret járni. Pedig kellene. Magam sokszor csodálkoztam, hogy a legmocskosabb hazugságok, vádak, az örökös „letolvajozások” ellen nem sokszor mentek bíróságra az érintettek. A szavazópolgárok többsége – be kellene látni – nem politikus aggyal gondolkodik, hanem gyakran arra a következtetésre jut, hogy valószínű sáros az illető, hiszen nem védi meg magát, hanem lapít. Úgy gondolom tehát, hogy mindenkinek csatába kellene szállnia, akit megvádolnak, hogy lemossa magáról a rágalmakat és bizonyítsa a maga hitelességét. Tudjuk, nem könnyű csata ez, kivált a csigalassúsággal működő magyar jogszolgálatban, ahol nevetséges vagy éppen gyanút keltő ügyek tárgyalását, ítélethozatalát húzzák, mint a rétestésztát, s mi nem értjük, miért. Vagy éppen olyan arcpirító véleményt fogalmaznak meg, miszerint Jézust meg a keresztény hitűeket gúnyolni vicces dolog. Magyarán a T. Bíróságban sem lehet nagy reményünk, ha jogainkat, méltóságunkat szeretnénk megvédeni. Ám azért a kivétel erősíti a szabályt, érdemes próbálkozni.

Se szeri, se száma azoknak a méltatlanul bántó eseteknek, amelyeket ebben a fékevesztett, demokráciának csúfolt világban nap mint nap átél az emberiség. Igen, szerte a világon. Sok-sok példa van erre. A fogalmaknak, úgy is mint korrektség, becsület, jóindulat, illem, nincs helyük bizonyos közegekben, annál inkább a nácizásnak, fasisztázásnak, antiszemitázásnak, s még sorolhatnám a jelzőket, amelyekkel a karaktergyilkosság érdekében felvértezik magukat a gyilkosok, akiknek sosem kell bizonyítaniuk állításaikat.

Fel lehet-e készülni arra, hogy kivédjük a karaktergyilkosságokat? Nem tudom a választ. Inkább az okosoktól várnám, hogy ajánlanak valami jó receptet. Én úgy látom, s ebben nem vagyok egyedül, hogy a nemzeti értelmiség túlságosan jól nevelt ahhoz, hogy felvegye a harcot az álliberális maszlaggal, mert abban a pillanatban a fentebb emlegetett jelzőket aggatják rá, lásd náci, fasiszta és a többi. Továbbá a tisztességtelenségre nagyon nehéz felkészülni. Egy hasonlóan gondolkodó ismerősöm nemrégiben azt mondta, pontosabban levelében írta, rá kellett jönnie, hogy az úgynevezett filozófia, a történelem manipulációs eszköz, hasonlóan Hollywoodhoz, a reklámhoz, a művészeteknek nevezett, modernkedő gagyihoz, s ezek mind a liberálisok kezében vannak. Erre mondtam, hogy ez még hagyján (nem az, persze), de a nagyobb baj az, hogy a magát konzervatívnak nevező értelmiség hangját, tanácsait, javaslatát nemigen hallják meg. Erre ő azt is mondta, hogy aki nem hátrál meg, mint Scruton, Zemmur, Salvini, Lovas István, Ulfkotte, az eltűnik vagy mehet, sőt járhat a bíróságra mint vádlott. Nehéz az állítással vitatkozni.

Abban is egyetértettünk, és sok más emberrel is egyetértünk, hogy jelenleg igencsak lemaradásban vagyunk. Rövid az idő is, de tény, hogy sem a filmek, sem a rádió és televízió műsorai, sem a művészetek különböző ágai nem ontják elégséges mértékben a nemzeti kultúránkat és nemzeti érdekeinket szolgáló információkat. Nincsenek termékenyítő viták, nagyszerű szellemi erővel rendelkező embereinket nem menedzseljük, nem szerepeltetjük, magyarán, ami a kezünkben van, azt sem mindig tudjuk jó irányba fordítani. Számos értékünket egyenesen titkoljuk, számos, értékes és előrevivő gondolatot pedig nem hallgatunk meg.

Csak egyetlen példa, de ezer is van. Hogy létezhet Sára Sándor emlékét, munkásságát úgy megalázni, hogy a Dunának nevezett, annak idején általa kitalált, elindított és csodásan működő tévécsatorna a gagyi kategóriába sorolható török, német brazil meg még ki tudja, milyen alacsony nívójú sorozatokkal kábítja az embereket? Tudom, sokan számtalan példát tudnak még felhozni arra, miért is könnyítjük meg ellenfeleink dolgát, miért is nem ajándékozzuk meg az embereket csodálatos történelmünk és a még velünk élő, sokat tapasztalt igaz hazafiak megismertetésével. Na, ők azok, akik még a karaktergyilkossági kísérleteket is úri módon, szellemi fölénnyel tudnák semmissé tenni és bebizonyítani, hogy ez a nemzet többet érdemel, mint elveszni ilyen kicsinyes, méltatlan csatákban, amelyeket hívhatunk karaktergyilkosság-sorozatnak, hívhatunk nemzetrombolásnak, de semmiképpen nem hagyhatjuk annyiban. Csak éppen ezek az emberek ritkán tudták
és tudják elmondani gondolataikat.

Hogy hol rontottuk vagy rontották el, hogy a politikai posvány velünk élhet, arról, ha sikerül, egy következő írásomban próbálok elmélkedni. Addig is hadd idézzek egy költőt, Ágh Istvánt annak bizonyítékául, hogy még egy lírai alkat is úgy érezte, versbe kell foglalnia gondolatait a karaktergyilkosság áldozatairól. Csak egy részlet a versből:

„Bár én akkor azt sem vettem észre, / kinek, mitől lettem ellensége, / folyt az elképesztő gonosz játék, / nem sejtettem, mekkora csapás ér, / nevemet mint nyilvános szitokszót, / meghurcolták szorgos végrehajtók, / csöndben,
mintha semmi sem történne, / lopódzott a nem várt balszerencse, / az létezett, akiről ők mondták, / hogyha kellett, megszüntették egymást, / ember embernek lett Trianonja, / egészen a szívig darabolva. / Amíg fölöttünk az idő elmúlt, / valamiképp mindünk bele­csonkult.”

(A szerző újságíró)