Boros Imre

Vélemény és vita

Mire jó és mire nem az Európai Unió

Fokozatosan, de egyre nagyobb biztonsággal fedezhetők fel az unióban az egyenrangú nemzetek helyett a külső birodalomszervező erők törekvései és az ezek támogatására szóló külső erőforrások

Évek óta erősödik bennünk az érzés, hogy az Európai Unióban egyre szaporodnak a problémáink. Joggal merül fel a kérdés, hogy mikor jön el az a pont, amikor a közösségi lét nekünk már több problémát okoz, mint amennyi megoldásában segítségünkre van, tehát lépéskényszerbe kerülünk további együttműködésünket illetően. Mielőtt azonban elővennénk a sikeres döntéshez szükséges patikamérleg pontosságú érveket, érdemes átfutni európaiságunk történetét az évszázados ellenségeskedésektől egészen a békés egymásra találásig. Csak ezután érdemes újra mérlegre tenni a szaporodó negatívumokat és a még létező pozitívumokat.

Magyarként több mint egy évezrede gondolhatjuk magunkat euró­painak. Attól a perctől bizonyosan, amikor Szent István királyunk a pápától megkapta a Szent Koronát, államiságunk és egyben az akkor fősodorbeli ideológiai vonulatba (római kereszténység) történő befogadottságunk tárgyiasult jelképét. Több mint ezer éve vagyunk részesei a fehér bőrszínű népek euró­pai közösségének. Bármely kontinensen is éljenek fehér bőrszínnel emberek, rövid kutakodás után ki tudják deríteni európai eredetüket, ha néhány emberöltőt átvizsgálnak, valamelyik ősüket biztosan megtalálják egyik vagy másik európai országban. Két azonos jegy, a bőrszín és a keresztény hit közös volt ugyan Európában, de évszázadokig mégsem volt elegendő összetartó erő a békés egymás mellett éléshez. Az elmúlt évezred a szinte szüntelen egymás ellen folytatott háborúskodásokról szólt, hol a kontinens népei között, hol az egyes népeken belüli csoportok között.

A 11. és 20. évszázad közötti történelem több mint ötszáz olyan fegyveres konfliktust tart számon, ami számottevő emberáldozatokkal járt. Tekintettel arra, hogy ezek közül több is évekig eltartott nem tekinthető túlzásnak, hogy az évezred szinte minden percére jutott háborús konfliktus a kontinensen. Több, általában hosszabb idejű konfliktus háború utótagú nevet is kapott. A lőfegyverek megjelenésével a konfliktusok egyre több emberéletet követeltek,egyre hosszabb ideig tartottak, és sok áldozattal jártak. Az úgynevezett százéves háború (1337–1453) erősen visszavetette a Német–római Biro­dalomból önállósodott Franciaországot. A harmincéves háborúból (1818–1648) már hozzávetőleges emberáldozati számok is maradtak ránk. A nyolcmilliónyi halott (elesettek és fertőzésekben meghaltak) kitette az akkor 75-80 milliós európai népesség mintegy tíz százalékát. A Napó­leon által folytatott háborúk és előtte a jakobinus diktatúra áldozatai csak Franciaországban felülmúlták a milliós nagyságrendet, amihez nagy számban az ellenfeleknél áldozatul esettek társultak.

Nagyságrenddel ugrott meg a háborúk halálos áldozatainak száma a sorozatlövő gépfegyverek, a repülőgépek és a harci gázok alkalmazásával. Ezek alkalmazására először az első világháborúban került sor (1914–1918). Az öt háborús év 17 millió katonai és polgári halottat követelt. Nem tévedhetünk nagyot, ha az első világháború logikus következményeként, mintegy visszavágási ügyként kezeljük a második világháborút (1939–1945), hiszen a két oldalon szinte hajszálra ugyanazok a háborús felek álltak. A széles látókörrel rendelkező Keynes ezt fia­tal kora ellenére is világosan látta. A második világháború katonai és polgári áldozatait csaknem hetvenmillióban adják meg a források (ez az akkori európai népesség tizenöt százalék körüli értéke). A világháború utáni időket mind a világhatalmi helyzetben lévő angolszász erők, mind az egymással századokig háborúzó helyiek a tartós béke jegyében képzelték el. A főszerepet mindkét koncepcióban Németországnak szánták, de más éllel.

Az angolszász elképzelést Churchill fogalmazta meg „tartsuk az oroszokat kívül, az amerikaiakat belül, a németeket pedig lent”, mindezt a tartós európai béke érdekében. A tartós béke feltételét az évszázados fő háborúzók (franciák és németek) az európai nemzetek egyenrangúságán alapuló gazdasági együttműködésében látták. Ebbe még belefért volna a gazdaság és pénzügypolitikák összehangolásán alapuló közös pénz is.

Az eredeti közös pénz ötletet jó két évtized késéssel egy torz megvalósítás követte. Olyan közös pénz jött létre, amibe eleve be volt kódolva a tagországok közötti egyensúlytalanságok fennmaradása, sőt súlyosbodása is. A közösség 2008–2009-ben megtapasztalhatta, hogy az euró csak egy változata a nemzetközi pénzbirodalom pénzének, a dollárnak.

A senkinek felelősséggel nem tartozó Európai Központi Bank képtelen volt a válságot kezelni, azt átengedte a magántulajdonú amerikai központi banknak, a Federal Reservének. Ettől kezdve a „közös bank” mellett egyre másra szaporodni kezdtek az eleve a tagországok egyetértését mellőző uniós szintű intézmények. A létrehozásakor konzultatív szerepre szánt Euró­pai Parlament kezdte a közösségi szintű „törvényhozói” szerepet magára ölteni, vélt joghatósága miatt országokat pellengérre állítani. Az eredetileg az elfogadott egyezmények őreként működtetett Európai Bizottság pedig fokozatosan felvette a tempót, és magára kormányként, a parlamentre pedig törvényhozóként tekintett.

A közös erőfeszítés is arra irányult hogy a valóságos döntésekre felhatalmazott fórumot, a tanácsot háttérbe szorítsák. Szűnjön meg a tagállamokat képviselő tanács konszenzusos döntéshozatali hatalma, ami a legfőbb biztosítéka az alapítói egyenrangúságnak. Gyorsan feladatokat találtak maguknak a különböző európai szintű bíróságok is az új szellemhez igazodva. Se szeri, se száma a központosító ötleteknek.

Legutóbb – bár ebben sem volt teljes az egyetértés – az európai ügyészségnek örvendhettünk. Voltak tagországok, amelyek az újabb és újabb birodalmi típusú ötletrohamoknak sikerrel álltak ellent. Az Egyesült Királyság, Dánia és Svédország nem kért a közös pénzből, hiába szavaztatták őket többször is. A birodalmi nyomulás apostolai mára a közösségen kívüli szövetségeseket is saját oldalukat erősítve harcba hívták. Ezek a nem kormányzati szervezetek, az NGO-k. Ez ahhoz hasonlít, mint amikor 1956-ban a kommunisták „ügyük győzelme” érdekében behívták a szovjet csapatokat. A szovjet „vendégek” a mi pénzünkön „vendégeskedtek”, az NGO-k is uniós forrásokat emésztenek.

Fokozatosan, de egyre nagyobb biztonsággal fedezhetők fel az unió­-ban az egyenrangú nemzetek helyett a külső birodalomszervező erők törekvései és az ezek támogatására szóló külső erőforrások. Mindezt több tagország nyíltan ellenzi, egy meghatározó tagország, az Egyesült Királyság kilépéssel adott hangot elégedetlenségének, mások már kiugrási modelleken töprengenek. A kiugrási gondolat „B” terveihez a végső löketet az erőszakossá vált bevándorlási politika és az erősen marginális kisebbségi LMBTQ-ügykezelés, más kisebbségi ügyekhez (például őshonos kisebbségi ügyek) viszonyított kiemelten súlyponti kérdéssé tétele adta meg, és amihez a járványkezelés uniós sikertelensége újabb és újabb nyomatékos érvekkel szolgált.

Miként lehetséges ugyanis, hogy az EU-pénzekkel bőségesen támogatott vakcinagyártóknál más vásárlók állnak az élen? Nem túl nehéz ezek után listázni az unióban egyre szaporodó „nem szeretjük” ügyeket, miként ahhoz sem kell nagy erőfeszítés, hogy kifejtsük, milyen értékeket tartunk máig követendőnek. A kérdés az, hogy milyen utat kell bejárni ahhoz, hogy az igazi értékek megmaradjanak, de a ránk erőszakkal kényszerítettektől megszabaduljunk.

Sajnos a jogi lehetőségek egyre korlátozottabbak még azokban az esetekben is, amikor az írott jog nekünk kedvez. A jogalkalmazó bíróságok egyre inkább belesimulnak a birodalmi nyomulásba, ennek számtalan személyi biztosítéka nevesíthető.

Nagyon sokat lehet tanulni viszont azon országok példájából, amelyek nem tagjai ugyan az uniónak, mint Svájc és Norvégia, mégis részesei a legfontosabb letéteménynek, a közösségen belüli, korlátok nélküli kereskedelemnek. Ezért a privilégiumért hajlandók fejlesztési forrásokat is rendelkezésre bocsátani. Az általunk „nem szeretjük” étlapról „csemegézgetnek” ugyan, de mindig nemzeti szintű elhatározásuktól függően.

Izlandnak ezt a kedvezményt már nem adták meg, ezért el is állt a tagsági igényétől. Az izlandiak úgy ítélték meg ugyanis, hogy a saját felségvizeiken folytatott halászati lehetőségük elvesztése több kárt okoz nekik, mint amennyit a tagsági viszonyból adódó jogosítványok kompenzálni tudnának. A néhány hete minket elhagyó Egyesült Királyság esete is nagyon tanulságos. Tőlük az EU elvárta volna, hogy a szabad kereskedelmi státusért cserébe elfogadják a közös pia­ci regulákat. Boris Johnson ezt nem kívánta, de enélkül is simán ment a Brexit. Egy hónap telt el a kilépés óta, de nem lehet érdemi zavarokról beszélni az Egyesült Királyságban.

Az unióban egyre erősödő birodalmi nyomás és az ennek ellenálló sikeres esetek kapcsán egy dolog világos. Alapos reformok nélkül a közösség széthullásra ítéltetett. Az erők folyamatos kiegyensúlyozottságára épülő reformok viszont megmenthetik a közösséget. Vitathatatlan előnyöket látva ez a megközelítés csak akkor lesz járható, ha az értékmentő reformügyhöz egy időben több tagország is felsorakozik. Így válik valóban érzékelhetővé, hogy mikor érhető el a felek részére egyaránt nyertes pozíció a kölcsönösen veszteséget okozó helyett.

Tények támasztják alá, hogy a legnagyobb gazdasággal rendelkező Németország gazdasági kapcsolatai a V4 csoporttal már többet nyomnak a latba, mint a hagyományos francia–német gazdasági együttműködés. A leendő új német vezetéssel ez lehetne egy ész­-szerű reformkezdeményezés kiinduló alapja. Tovább javítaná az esélyeket, ha további országok is a jobbító reformtörekvések mellé állnának, ami szintén nem lehetetlen elképzelés.

(A szerző közgazdász)


 

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Téveszme

ĀFricska. Szokták mondani, hogy a lejtőn nincs megállás. „Az Új Világ Néppárt is csatlakozna az összefogás hat pártjához a 2022-es országgyűlési választások előválasztásain” – jelentette be a párt elnöke, Pálinkás József

Putsay Gábor

Putsay Gábor

Hecckampány vagy bértámogatás

ĀEurópa-szerte, így Magyarországon sincs elegendő vakcina, a vendéglátósok vergődnek, hiszen ebben a helyzetben nem lehet kinyitni az üzleteket, de ez politikai téren máris széles táptalajt nyújt ahhoz, hogy a kormány támadható legyen

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom