Magyarország nem keresztény, Európa halott?

Az első, a Nagy Háború után a második világégést is csak átvészelte valahogy az emberiség a 20. században. Az egész Európát lelki, szellemi és fizikai nyomorba döntő brutális pusztításból ébredő milliók, ahogy csend lett, nagy, méla csend, korra, nemre, állampolgárságra való tekintet nélkül mondták vagy sóhajtották: „Hála Istennek!”

A koszos, élelem, víz nélküli, ürülékszagú pincékből, a lövészárkokból előtántorgók nem Churchillt vagy Sztálint vették ajkaikra és zengtek nekik hálát szerte a kontinensen. Istennek, ismétlem: Istennek. És a lerombolt német városokban templomokat kezdtek építeni a német katolikusok és evangélikusok is, ahogy más országok más vallású polgárai is. Sok helyütt mesélik, hogy az emberek alapvető kis maradék szükségleteik beszerzése után a települések templomait kezdték építeni. Ezért van annyi modern templom Európa ma is vezető politikai, gazdasági nagyhatalmának országában. Pár év, és ezekre bontási engedélyt kérnek, megjelennek az erőgépek vagy épp a mindenmentes nemnélküliek, és tánctermet, mulatót vagy mozit csinálnak belőlük, ahogy ennek már számos példáját látjuk a fejlett Nyugaton. A jólétébe fulladt, gazdag társadalmak oly magabiztos tagjai pedig nagy valószínűséggel mindösszesen halálos ágyukon, üres zsebbel, kiszolgáltatottan, hitehagyottan, a mindenkire váró halál utolsó előtti pillanatában veszik újra szájukra Istent. És lehet, hogy ez nekik már akkor késő. Magyarországon, ahogy az Európai Unió tagországaiban mindenütt, a szekularizáció nyomán jelentősen csökkent azoknak a száma, akik magukat keresztény felekezetekhez tartozónak mondták, így természetesen azoké is, akik gyakorló hívőként legalább hétről hétre részt vesznek istentiszteleteken. A második világháború után a 9,5 milliós Magyarországon hetven százalék körül volt a népességen belül a keresztény lakosság, a 2021-es népszámláláson szerintem alig fogja meghaladni a harminc százalékot. Ezen polgárok nagyjából nyolc-tíz százaléka legalább heti szintű vallásgyakorló. A mai Magyarországon ez azt jelenti, hogy életvitelszerűen, gyakorló hívőként körülbelül kicsivel több, mint háromszázezer fővel számolhatunk. Ez a szám az Európai Unió ötszázmilliós közösségében a legoptimistább becslések szerint is valahol 15-20 millió fő között lehet. Magyarország és Európa ma már nem keresztény, ez nyugodtan kimondható, azt is gyorsan hozzá kell tennünk azonban, sajnos, hogy polgárai többsége által már nem is keresztény alapokon álló. Na ez a nagyobb baj.

Ahhoz, hogy megértsük azt a folyamatot, amely a többségében keresztény Európából a fogyasztói társadalom öncélú, libertiánus maszlagkontinensévé vált, egy bajor embert, Joseph Ratzingert, a későbbi XVI. Benedek pápát hívhatjuk segítségül. Őt a 20. század legnagyobb gondolkodójának tartom, mert széles körű filozófiai (bölcsészeti) tudásával a horizontális, mindennapi folyamatokat a vertikum dimenzió­jában, azaz a hit fényében tudta és tudja vizsgálni. Miért fontos ez a kitétel? Mert a világháború után koszosan a napfényre tántorgók első szava Istené volt, felfelé tekintettek, a napba, a tavaszi meleg fény járta át a még életben maradtakat. Így, ezzel a fénnyel, a hit fényével kezdték építeni országaikat, az új Európát. A kereszténység „Európában nyerte el a maga történelmileg leghatásosabb kulturális és intellektuális arculatát” – olvashatjuk a 2005-ben megjelent, Benedek Euró­pája a kultúrák válságában című kötetben, majd így folytatja a hatvanas évek végétől induló, a reneszánsz humanizmusból táplálkozó liberalizmus ámokfutását elemezve: „Európa kifejlesztett egy olyan kultúrát, mely az emberiség számára korábban ismeretlen módon kizárja Istent a közgondolkodásból, akár úgy, hogy teljesen tagadja, akár úgy, hogy a létét bizonyíthatatlannak, bizonytalannak ítéli.” Innen vezetett egyenes út oda, hogy nem is a vallásgyakorlatot, hanem egyenesen a hitet, így Istent a magánszférába űzték az egyre erősödő liberális társadalomfilozófia politikai képviselői. Ratzinger tudja, mit beszél, hiszen két totalitárius rendszert ismert, amelyből a második Európában a pápasága idejére de jure eltűnt, de facto azonban a „lélekben” megmaradt. Sőt! Soha nem látott módon a 21. század elejére számos nyugat-európai neomarxista révén egyre erősebbé vált a „mindent szabad, ami nem tilos” jellegű államfilozófiai gondolat, amely az államok feletti európai uniós szuperhatalom vízió­jában öltött testet, ahol a korlátlan szabadság nevében „csak” annyit kívánnak megmondani, hogy mi tilos… Ismerjük ezt itthonról. Benedek pápa így folytatja gondolatait: „Ez az általános felfordulás kiterjed az élet minden területére. Törvénnyé válik, ami ellenkezik a természettel, mert az az ember, aki az igaz­sággal szemben él, az a természet ellenére él. Kreativitása többé nem a jó szolgálatában áll, hanem a rossz zsenialitásává és rafinériájává válik. (…) Már nem az élet, hanem a halál uralkodik. Kialakul a halál kultúrája.” Közgondolkodás, közélet, közpolitika: összetartozó fogalmak. A politikára, a köz szolgálatára felesküdötteknek – a homo politicus, a „városállam” ügyeiben fontoskodóknak – különlegesen nagy felelősségük van abban, hogy miként alakul a közélet és ebből fakadón természetesen a közgondolkodás is. A reneszánsz óta felvilágosult, az embert mindenhatóvá tevő radikális gondolkodásban mindent megelőznek a személyes szabadságjogok, amelyeket sok esetben abszolutizálnak is. Ezt láthatjuk a Black Lives Matter mozgalomban, szemben a keresztény, evangéliumi „All lives matter” gondolattal, azaz minden ember egyformán fontos a világmindenségben, mindenkire egyformán vigyázni kell, magzati lététől egészen a haláláig. Ha a felelős politikai vezetők így gondolkodnának, nem lenne érdekellentét, feszültség, nem készülnének ellenségképek, nem lennének ledöntendő szobrok, nem lángolnának városok. A szabadság mindenek fölöttisége – mint egy vallás, egyedüli lehetséges létforma, lassan közösségeket, országokat, birodalmakat temet maga alá.

Az elmúlt hónapokban számos gondolatkísérletet olvastam arról, hogy mi a mai politikai ellentétek alapja. Egy nagy kísérlet a világ számos pontján, hogy a neomarxista, ugyanakkor ultraliberális és a konzervatív, értékelvű (olykor előkerül a keresztény szó is) blokkokat határozza meg ellentétpárként, vagy másutt épp muzulmán versus keresztény címkézést látunk. Ez mindkét fél érdeke, hiszen ez a harc előfeltétele, ami élteti a politikát. Joseph Ratzinger ezt így látja: „A mai világot jellemző igazi szembenállás nem a különböző vallási kultúrák között jelenik meg, hanem az embernek Istentől, az élet gyökereitől való alapvető emancipá­ciója, illetve a nagy vallási kultúrák között van.”

Európa halott? – tettem fel a kérdést a cikk elején. Abban az értelemben mindenképpen, hogy polgárai között az igazi hittel élő, vallásukat rendszeresen gyakorlók száma igen jelentősen csökkent a második világháború utáni helyzethez képest. A pusztán az emberi bírvágyra alapozott, hetvenéves harácsolás lelkileg teljesen halottá, védtelenné tette kontinensünket. A muszlimok és ezzel összefüggésben a bevándorlás és a vallási szembenállás kérdésének megválaszolásában is briliáns az emeritus pápa. Szerinte a muzulmánok nem a „mi keresztény erkölcsi alapjainktól érzik veszélyeztetve magukat, hanem annak a szekularizált kultúrának a cinizmusától, amely megtagadja tulajdon gyökereit. Nem Isten említése az, ami sérti a más vallásokhoz tartozókat, hanem inkább az a kísérlet, hogy az emberi közösséget teljesen Isten nélkül akarják felépíteni.” A muszlim világ tehát közgondolkodásában istenközpontú, a hitehagyott Európára és benne Magyarországra is döntő módon az Isten nélküli, birtoklásközpontú gondolkodás a jellemző. Annak idején, az ötvenes években az Európai Unió egyik alapítója, Robert Schuman erről így vélekedett: „A kereszténység megtanította minden ember egyenlőségét, fajra, bőrszínre, társadalmi osztályra, foglalkozásra való tekintet nélkül. Tudatosította a munka méltóságát, a lelki értékek elsőbbségét, amelyek egyedül képesek arra, hogy megnemesítsék az embert.” Ez veszett el Európában és a világban is. Mindez a keresztény szemléletmód, egész pontosan a jézusi tanítás, az evangéliumok napi, életszerű valósága már a múlté, a lelki értékek elsőbbsége pedig sehol nem kerül szóba. Mit is jelentenek ezek a lelki értékek, a hit ereje? Ennek megértésében Schuman kortársa, a legendás kancellár, Konrad Adenauer segít. Ők ketten és a harmadik alapító, az olasz De Gasperi is gyakorló, mélyen hívő, imádságos emberek voltak politikusként. Megrázó erejű bizonyítékai annak, hogy lehet, mi több, kell is katolikus, keresztény emberként politikusnak lenni, mert a közgondolkodást csak így lehet segíteni a jó irányba haladni. Adenauerről szóló igaz történet az 1955-ös moszkvai látogatásról szóló, amikor tízezer német hadifogoly sorsáról is dönteni kellett a szovjet vezetéssel folytatott tárgyalásokon. A kancellár a megfeneklett tárgyalások közepette hosszú órákon át imádkozott Moszkva egyetlen katolikus templomában, majd mindenki legnagyobb meglepetésére teljesen új irányt vett a megbeszélés, hazatérhettek a rabok. Benedek pápa, elődje, II. János Pál vagy utódja, Ferenc pápa is imádkozó emberek, gondolataik innen forrásoznak, ezt azonban alig-alig olvassák mélységében döntéshozók, de sajnos még egyházi személyek sem.

Magyarország és Európa nem keresztény, a kontinens lelkileg halott. Itt már nincs idő, a folyamatok megfordíthatatlannak látszanak, ahogy a német hadifoglyok ügye. Imádkozó magyarokra, hívő, imádkozó politikusokra, hitükkel világító közemberekre van szükség. Ezért is alapítottuk egy éve a Mária Országa Imaközösséget. Nem marad más, csak a hit pajzsa. „Mi atyánk, aki a mennyekben vagy, áldd meg Magyarországot, Boldogasszony Anyánk, őrizd nemzetünket!” Alig tíz másodperces fohász. Legutóbb, január első péntekjén több mint százezren kapcsolódtak be valamilyen formában az interneten immár tizenharmadik alkalommal tartott imádságunkba. Mégis van remény, Magyarország, mégis van remény, Európa?

(A szerző teológus)