„Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy” – legyintett fásultan a magyar (és a lengyel, a német, a bolgár, a dán, az orosz, az amerikai…) miután látta, hogy a járvány nem ismeri a naptárat, és január elsejével nem hordta el magát egyszer s mindenkorra. Mert az idő rabságában élő lényekként titkon, azt hiszem, mindannyian ebben bíztunk.
Bár az új évet azzal a tudattal kezdhettük, hogy zajlik az emberek oltása, az a bizonyos fény, ott, az alagút végén látszik ugyan, de még mindig igen távol van. Ebben közrejátszik részint, hogy a brüsszeli bürokrácia elkéslekedte, elszúrta a rendelést, így az oltóanyag-szállítás akadozik, és a jelzett mennyiség sem érkezik meg maradéktalanul a közeljövőben. Vagyis a lakossági védettségéhez elegendő embert nem tudunk beoltani.
Pedig ez volna az előfeltétele a várva várt enyhítéseknek, amire így, ha csak az EU által lekötött készítményekre várunk, még őszig sem kerülhet sor. Ezért fordult hazánk elsők között Oroszországhoz és Kínához további oltóanyagokért – ahogy tette ezt mostanra már tizennégy további európai ország is –, hiszen a kiutat a védőoltás jelenti mindenki számára. Mint ahogy Merkel is már Putyintól vár segítséget. És ne legyenek illúzióink – verseny zajlik a vakcinák beszerzéséért. Győztes az lesz, aki hamarabb és többet szerez.
Egyértelműen látszik viszont az is, hogy a társadalom egy bizonyos része egyszerűen nem kér az oltásból. Ezen pedig aligha segít, ha néhány baloldali politikus tudományos igényű vizsgálat nélkül/helyett jól felépített stratégiával, szimplán politikai haszonszerzés céljából megpróbálja elhitelteleníteni az orosz és a kínai vakcinákat, még mielőtt a szigorú magyar szakemberek egyáltalán állást foglaltak volna. Holott utóbbival már több mint tízmillió embert beoltottak. Persze a tudomány most is magasról le van sajnálva.
„A lelkek ellenállóereje fordított arányban áll a lelkek tömegével” – így fogalmazott Karinthy Frigyes, és milyen jól látszik ez a vakcinakérdés kapcsán is. Az oltást kitartóan ellenzők újra és újra megerősítik egymást meggyőződésükben, és sokukra félő, hogy nem fog hatni a legjobb szándékú érvelés sem. Szerencsére a döntéshez változatlanul joga van mindenkinek.
Viszont az is látnivaló, hogy e két meggyőződésből következő lehetőségek közül – tudniillik hogy vagy kötelezően, akár akarata ellenére is beoltunk mindenkit, vagy pedig tétlenül nézzük, hogy a vírus szabadon terjed és fertőz meg embereket – egyik sem járható út. Az igazság, mint oly gyakran, a kettő között lesz valahol. Mindkét fél számára elfogadható kompromisszumnak tűnik, ha csak bizonyos esetekben lesz kötelező a védőoltás. Például egy nyári zenei fesztiválon. El kell fogadnunk, hogy egymásért éppúgy felelősséggel tartozunk, mint saját magunkért.
A nagyobb légitársaságoknál már márciustól bevezethetik a vakcinaútlevelet a határok újranyitása érdekében, és valószínűleg újabb területeken hoznak majd hasonló döntéseket. Hogy ez milyen módon fog megvalósulni, az még kérdéses. Addigra remélhetőleg bebizonyosodik még több ember számára, hogy a védőoltásoktól nem guvad ki a szemünk, és még az orosz vakcinától sem változunk át usankás barnamedvévé.
„Olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy” – legyint rám most fásultan az olvasószerkesztő, aztán a korrektor, a tördelő, a nyomdász, végül pedig az olvasó is. Pedig még nem is tudják, hogy szülővárosom közvetlen közelében fekszik egy Babót nevű falu, ahol a szóbeszéd szerint néhány évtizede, ha csak öt perc erejéig is, de megtörtént, hogy sehogy sem volt. Most ne legyen így.
(A szerző újságíró)
