Kávássy János Előd

Vélemény és vita

Búcsú a Pázmány piliscsabai campusától

Köszönjük, Piliscsaba. Köszönjük, Pázmány. Egy álom részei voltunk, és csak rajtunk múlik immár, mit viszünk tovább abból ébredés után

Hideg, szürke, borongós nap volt, amikor Gabi barátom a Westend elé kanyarodott, hogy azután együtt induljunk Nóriért Budára. Miközben a lustán szitáló esőben lehajtottunk a Margit hídról, befutott Attila barátunk hívása is, hogy ugyan a munkája miatt ő nem tud velünk tartani, de lélekben ott lesz velünk, búcsúzzunk el az ő nevében is a campustól. Mire e hívás véget ért, már Nóri is behuppant a kék Honda hátsó ülésére, és megindultunk a valahai alma materünk felé. Jobbról felhullámzott a Pilis, és onnantól, ahogy a művelt francia mondja, we walked down memory lane (sétáltunk az emlékek ösvényén). A 10-es út zsúfoltabb részeit elhagyva gyors és könnyű utunk volt, így csevegésnyi idő alatt suhantunk egészen a Pázmáneum parkolójáig. A motor még le sem állt, még bele sem bújtunk hidegtől óvó vastag kabátjainkba, amikor elöntött az otthonosság érzése. Nem a nosztalgiáé, az otthonosságé. Furcsa ez, mert jómagam leginkább emberekhez, nem helyekhez kötöm ezt az érzést, ám itt a zsigereimből tört elő a tény, hogy szimplán és egyszerűen otthon vagyok, otthon, a víztől terhes pára homályából előtolakodó üres némaság ellenében is.

Elindultunk, s egyszerre a korszellemnek, illetve saját lelki igényeinknek engedve fotózni és videózni kezdtünk, miközben spontán előtörő emlékeink töredezett darabkáit verbalizáltuk egymásnak. Az átalakítása után Bibliotecha névre hallgató néhai Augustineum ajtajában épp azon tanakodtunk, vajon bejuthatunk-e még az épületekbe, amikor egyszer csak kinyílt a főbejárat ajtaja, és elgondolkodó arccal Karáth Tamás lépett ki. A kölcsönös meglepettség pillanatnyi zavart (de nem kellemetlen) csendje után mosolyogva üdvözöltük egymást, számomra azon szürreális érzéssel, hogy ezen elbúcsúzás alkalmával abba az emberbe botlok, akit anno legelsőként kedveltem meg a PPKE BTK-s tanáraim közül. E szívemnek jóleső szürrealitás csak fokozódott, ahogy az épületbe lépve hozzánk penderült Erzsike néni, a könyvek őrizője, tudora és mindörök barátja, hogy a maga legjobb értelemben vett Harry Potter-ességével körbevezessen minket kincsei, pontosabban a bölcsészkar könyvtárának legértékesebb darabjai között. (Vannak emberek, sajnos mindinkább eltűnő típusként, akiknek a lényétől valahogy jobb lesz a világ, s az ember sejtszinten örül, ha kötött pulóvereikben hirtelen túláradó jelenléttel körbenyüzsgik.) Miután jó néhány értékes ritkaságot megnéztünk, megtapogattunk és lefotóztunk, Tamásnak indulnia kellett, s miután kocsijánál egyeztettünk egy, majd a visszanyitott világban történő sörözésről, elindultunk a Stephaneum és az Ambrosianum felé.

Nórinak, lévén némivel előttünk járt a Pázmányra (de akkor hogy vagyok mégis én az idősebb? – ez egy hosszú történet…), más emlékei vannak erről a részről, de mi épp akkor jártunk ide, amikor mindaz a meghatározó épített szépség kifejlett, amit nemrég egy rossz ízű, ugyanannyira felesleges, mint amennyire   buta cikkben valaki „Makovecz-féle hungaro-Disneyland”-ként aposztrofált. Persze a külső szemlélő a maga objektivitásnak nevezett szubjektivitásában nem kell hogy belehelyezkedjen egy generációnyi pázmányos létérzésébe, de húsz esztendeje is úgy láttam, s ma is azt gondolom, a 2000-es évek elején Piliscsabán egyetemre járni unikális létezésállapot volt. Nyilvánvalóan restrikciókkal, ez nem kérdés, de egyedi és meghatározó élmény.

Ez utóbbi feltoluló érzésével léptünk be a Stephaneum épületébe. Abba a „Stephi”-be, amelyről be kell valljam, nekem igazán sosem tetszett, hosszú időbe telt, hogy megszokjam a be- és megdöntött kupolát, belső tereiből pedig számomra máig zavaróan hiányzik a funkcionalitás. Mindezen averzióim ellenére, önellentmondás ez vagy sem, mégis megszerettem, és kötődöm ehhez a szárnyas tornyaival őrt álló épülethez. A valaha az élettől oly nyüzsgő aulában fájó volt látni a dobozolás kényszerű szorgalmában tevékenykedő néhány embert, akik az utolsó napok tudatától sodorva igyekeztek ki- és megtalálni, mi megy, mi marad (utóbbinál pontosítok: kerül majd a szemétbe). Néhány fotóval később az udvarra kilépve szembesültünk azzal, hogy angolosként esélytelenek vagyunk bemenni az „Ambró”-ba, pedig Gabival együtt talán onnan vannak a legszebb emlékeink (mert igen, a legszebb lányok a nyelvi szakokra jártak).

Így mentünk a „rizsföldekhez”, onnan végül be és fel az Anselmianumba Szilviához, a történészek örökké jó kedélyű és kedves titkárnőjéhez. Gábor barátom anno az angol tanszék, én pedig az újkorászok demonstrátora voltam, így az „Anzi” lépcsőin kaptatva engem ragadtak el jobban az emlékeim, számtalan jó és vidám emlék számomra máig kedves és megbecsült emberekkel (akik közül néhánnyal olykor máig elfogyasztunk egy kellemes vacsorát). Szilvia irodájában aztán a viszontlátás öröme mellett is szomorkásra váltott a beszélgetés, még akkor is, ha a toronyszobákba lépve átmelegített az elém táruló otthonos látvány. (Apropó, éveken át pofátlanul itt vedlettem vissza civilbe egy perccel azután, hogy öltönyömben kijöttem az éppen aktuális vizsgáról, és néha alsóban, farmerral a kezemben méláztam azon, hogy jól írtam-e meg mások kihúzott tételeit.)

Miután Nóri picit átmelegedett (mert van úgy, hogy korosztályunk egyik legjelentősebb és legtehetségesebb történésze is alulöltözik), végül elindultunk a Quaestura épülete mellett a kolihoz. A kihalt és bezárt épületbe nem juthattunk be, s kapuja boltíve alól nem láttunk fel valahai szobánk ablakára. Pedig az a bizonyos első emeleti, a lépcsőre nyíló 163-as szoba mitikus hely, lévén hogy három történész PhD-t adott az öntudatára ébredő nemzetnek. Persze ezen talán kissé hiú és hivalkodó megállapítás helyett ott valójában Kopasz, Gyula, Benyó és a többiek jutottak eszembe, a sok röhögés, a nagy viták meg a végtelenített tusolásból, az erdő melletti út hűvös avarillatából induló reggelek (amelyeknek rituális részeként Gabi adrenalintól túlfűtve pörölt velem: „Úristen, te még kávézni fogsz, és tuti kajálsz is. Az óra meg már megy. Én miattad nem kések el!”).

Innentől már csak a „Katika”, azaz a Catherineum volt hátra, a PEPSZI-re való készülés részeként ott eltöltött gyakorlati napok örök emlékével… Ezzel gyakorlatilag körbejártuk a campust, s nem maradt más hátra, mint megindulni vissza az autóhoz. Igen, ez volt a legnehezebb rész. Addig is voltak nagy csöndjeink, néha ott csillogott a ki nem hulló könny barátaim szemében, de eddig én egészen jól bírtam. Eddig. Ahogy Arisztotelész oszlopa mellől visszafordultam, a végleges búcsúzás tudata és fájdalma tört rám. Felnyögtem, és folytak a könnyeim, mert akkor engedte meg az agyam a szívemnek, hogy átérezze, temetésen vagyunk. Váci kulcsos gyerek stílusban kiszakadt belőlem: „Ó ba.d meg, nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz!”, és akkor láttam, hogy immár a többiek szeméből is folyik a könny. Hát ilyen ez, ilyen volt ez. Az utolsó napokban, a PPKE BTK piliscsabai campusának végnapjaiban.

Tudom és láttam (igen, a social networkön), hogy sokan mások is kimentek elbúcsúzni. Első kézből hallottam, hogy meglett, impozáns életutat bejárt férfiak is könnyüket hullatták, búcsúzva életük egyik legszebb szakaszának ezen egyszerre szürreális és mesés színterétől. S ha már búcsúzni kellett, temetni azt, ami bennünk oly eleven, akkor ez így volt jó – jó és méltó –, ahogy már a Honda melegében, még könnyes arccal megveregettem Gabi vállát: „Megtiszteltetés volt önnel szolgálni, uram!” Köszönjük, Piliscsaba. Köszönjük, Pázmány. Egy álom részei voltunk, és csak rajtunk múlik immár, mit viszünk tovább abból ébredés után.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Nagy Dóra

Nagy Dóra

Az internet rabszolgatartói

ĀA háttérhatalmak rombolják a közösségeket, gyengítik a nemzetek egységét, mesterséges feszültségeket generálnak

Lóránt Károly

Lóránt Károly

Valami Amerika

ĀArra kell számítanunk, hogy a háttérhatalom minden követ meg fog mozgatni a renitens vezetők elmozdítása érdekében, mint ahogy ezt máshol és máskor is tette és teszi. Nem kétséges, mozgalmas jövő vár ránk!